L1. Négy alkotóból álló vegyület. Tíz éve fortyog bennük az akarás-kémcsőbe eresztett most-mutasd-meg-tehetség egyveleg, hogy valami újat s mást dolgozzanak fel egy külvárosi gyártelep mélyén. Nehéz körülmények közt, néha méltatlanul mellőzve, de gőzerővel tombol az alkotóerejük.
Ez az, csak gyerünk, dugattyúk, szelepek, izzadjatok, olajat a tűzre! Emelők, emeljetek, kalapács és üllő, csengjetek! Tegyetek bele apait-anyait, s kísérletezzetek! Ne hagyjátok magatokat, kardántengelyek, vigyetek, vigyetek fel, most fel a 10-es busszal a várba!Férfitársaim!!! Nők napja volt a Nemzeti Táncszínházban! Berger Gyula Feminine című előadása a plakátok szerint a női nemnek adózott tisztelettel. Csak nőkről, nem csak nőknek. Ritka az ilyesfajta motívum, bár ez Berger Gyula személyiségéhez tartozik, amióta ismerem. Tisztelet. Ezért tisztelem én is őt. Szokásomhoz híven elvittem a fiamat is, hadd „kultúrkodjon” egy kicsit, vénásan, modern táncot. Telibe. Vártam, talán ő is bölcsebb lesz a nőkről vallott véleményeivel most lelkében bimbódzó szerelem-tavasz idején. Valahogy ő az én lakmuszpapírom, szeretném, ha szeretné a táncot (is), a kortársat (is), ezért hoztam magammal.
A metrón ülök, szemben férfiak, nők s asszonyok. Együtt elférünk egy helyen, van elég levegő, ki olvas, ki szunyókál, ki elmerül magában, kit éppen most fal fel az MP3-as zeneszörnyeteg. Pár percnyi béke.
Super 8-as film pereg a retinámon, hosszú zötykölődések és álmosan unott arcok látványa között az édesanyám ül le velem szemben, mosolyog, s kérdi: ”Kérsz valamit enni, kisfiam”? Emlékszem, kis kesztyűcskéket kötött, amikor skarlátos voltam, nehogy összekaparjam magam attól a sok őrültségtől, ami a világban van. Már elköltözött a felhők mögé, ő értette egyedül, hogy nekem a színpad lesz a létezési formám, s ma már tudom, hogy „anyám, az álmok nem hazudnak”. Srévizavé ül a nagymamám, ebédidőben mindig felszaladtam hozzá, nem is azért, hogy egyek, hanem hogy az ölébe hajtsam a fejem. Enyhén recés-munkás ujjaival a fejemet simogatta. Akkor még nem olvastam Pessoát, pedig erre vágyott ő is „egy öl, amelyben sírhatnék, de egy olyan roppant, megfoghatatlan öl, amely tágas, mint egy nyári éjszaka, és mégis közel van, meleg asszonyi öl, valahol egy tűzhely mellett….”.
Mellém telepszik a feleségem, akit fentről választottak nekem, s akivel úgy vagyunk, mint a Forrest Gumpban a borsó meg a héja, ő veszi a levegőt s én fújom ki. Körülnézek, csak nőkkel s fiatal-derekú leányokkal vagyok körülvéve, rám mosolyognak, némelyikük kacsint egyet. Itt vagytok velem pályatársak, nektek is kösz mindent. Ti is mennyit csiszoltatok rajtam! Oldalba bök valaki. „Apa, Apa….Moszkva tér!” Felébredtem. Köszi, Berger Gyuszi, hogy megállítottál egy pillanatra.
Most azt mondod, nem hallottam a KFT zenekar „az a baj, hogy a nők vagy csúnyák vagy szépek és buták” című dalát? De hallottam és fütyörésztem is oly régen, de az óta leesett a szürke hályog, és totál másként látom a világot és benne női embertársaimat is. Érted, emberek ők is! Nem a U2-s „vid or vidaut jú” örök konfliktust akarom boncolgatni, ezt tegye meg más. Tudtad, hogy a nők soha nem robbantottak ki háborút, csak esetleg miattuk kellett néha a fiúknak egy kis csetepaté? Vámos Miklós mondta egyszer ezt, meg azt is, hogy irigyli azt az érzést, amikor kilenc hónapig együtt élhetnek egy csodával az anyaméhben. Nem, ne ellenkezz mindig, én most nem a dark side of the moon-ról tudósítok. Emlékezem, most csak a szépre. Mert ilyen sláger is volt! Nekem meg két apás szülésem.
Igen, kicsit várakozással telítve huppantunk le a széksorokba - a diákszerelmeink, az anya, a feleség, a társ, a múzsák - ott voltak és vannak a sejtjeinkben. Kár, hogy ezekből alig láttunk valamit. Talán az álmommal volt a baj? Egy, kettő, három, négy - szóló, duett, trió és kvartett, így épülnek fel az egyes darabok szereplői. Ezzel érezhető volt a „bergeri” tisztelet fokozódása. Egyre izgatottabb vagyok, anyák, feleségek, szeretők, múzsák, kedv, remények Lillák, hol vagytok? Izgatott, vajon a következő nemzedék is „érteni fog” a kortársból valamit? De tényleg. Gondolunk-e rájuk, amikor valami előadást kreálunk?
Abszolút a jó szándék vezérel, mikor e sorokat püfölöm a kíííbordon. Talán a táncnyelv, ami alig változik már évtizedek óta, elveszíti a beszéd képességét? Az „illeszd a cselekményt szóhoz” hamleti törvénye elhalványul? Akció és dikció testvérisége? A fiamat izgatottan kérdeztem, - „Na?” Azt mondta, „Hát, volt ami igen, volt ami nem. Sokszor túl sok a beszéd” Most azt mondod, nézzen gyerekelőadást. Nem, ő már nem akar olyat. No, nem a megértéssel van a baj, (mert azt mondod, nem kell mindent megérteni, csak hasson) hanem ez a fajta táncnyelv és gyakran önismétlő kifejezésforma eljut-e hozzájuk? A technika alkalmazása túlnő-e önmagán s része lesz-e a SZÓ-nak? Maga a tánctechnika, esések, ugrások és a kontakt improvizációk legismertebb elemei, tudnak-e nem formát, hanem igazi tartalmat ölteni? Segítik-e ezek az elemek a megértés-befogadást? Most ezzel egy kicsit bajban volt(am)unk, hazafelé azért hevesen gesztikulálva magyarázkodtam. Az ő védelmükben. Neki. Egy új generációnak.