Szubjektív valóság, objektív igazság, ítélkezés, tolerancia, mások bűne és igazsága – leggyakrabban használt idézeteink hívószavai ezek. De vajon értjük-e jelentésüket igazán, vajon azt jelentik-e, amit gondolunk róluk, vagy más értelmezésük is lehet? Próbálkozzunk egy kicsit.
„Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”. Milyen szívesen, már-már közhelyesen hivatkozott mondat ez, mint a béke és a jóindulat szimbóluma. De mi van azokkal, akik nem szeretnek dobálni egyáltalán – akiknek maga a dobálás van ellenére? Azoknak kőzápor és kenyérhajigálás egyformán fáj, mert ők még ennél is szelídebbek. Például minden lépésüknél vigyáznak, nehogy megöljenek egy élőlényt. Márpedig ölni akár kenyérrel is lehet, különösen cirkusszal egybekötve, lépésről-lépésre...„Szemet szemért, fogat fogért” – az ökölharc klasszikus hivatkozása. Ha te úgy, hát én is. És még szerencséd van, hogy én nem mégúgyabb – mindösszesen ennyi az, amit gesztusként felkínálhatok. De mi van akkor, ha ugyanezt a mondatot hallva vagy olvasva azt mondom: Ha elveszted a látásodat, én látok majd helyetted. Ha fogaid kihullanak, majd én megrágom neked az ételt. Mint Hrabalnál:
„Aztán megfordultam, hogy én is lássam Vladimír megindultságának tárgyát. Két jóbarát ült egy asztalnál, az egyik rendesen rágott, a másik csak úgy őrölgetett a szájával... És akkor végre mindent megláttam! Az, amelyik rendesen rágott, éppen kiköpte a tányérra a megcsócsált felvágottat, a fogatlan meg, mint valami fasírtot, késsel-villával eszegette, amit a barátja megrágott neki...” (Gyöngéd barbár, Odeon, Praha, 1990, saját fordítás)
Szóval lám, a kővel való visszadobálás is lehet kegyetlenség, és a „Szemet szemért, fogat fogért” brutálmetál hangzása is lehet az embertársaink iránt érzett szeretet hangja. Nézőpont, olvasat, valóságértelmezés kérdése az egész.
Azt mondják liberális gondolkodók, hogy azokban a pillanatokban állunk legközelebb az igazsághoz, amikor úgy érezzük, hogy bizonyos szempontból mindenkinek igaza van. A szubjektív valóság világában ez akár így is lehet. De mi a helyzet a mi nagy, közös valóságunkkal? A baj ott kezdődik, hogy a mi kis szubjektív valóságaink nem akarnak egységes egésszé összeállni. Holott a közösség valósága megkövetel bizonyos rendet, a rendnek pedig szabályai vannak. Másképpen élhetetlen, anarchisztikus lenne – bár természetesen ennek is vannak hívei. A mi kultúrkörünkben a legismertebb ilyen „alapszabály” a Tízparancsolat. Mindössze tíz „szabályt” kellene betartanunk ahhoz, hogy a dolgok, bűnbeesés és kiűzetés és egyéb istencsapások ellenére, legalább úgy-ahogy jól menjenek. Hogy a közös valóság is élhető legyen, a sajátunkkal együtt.
De úgy látszik, még ez is sok. Egyre nyűgösebb teher. Jó, jó, a „ne ölj” még rendben, az tényleg ciki, de hogy ne kívánjam meg a haverom nőjét? Hát ez meg micsoda baromság? Pedig nem is olyan nagy. Mert úgy-e bár, ha megkívánom, akkor a haverom is megkívánhatja az enyémet. (Szemet szemért...) A szemétláda. Majd jól beverem a pofáját.
De mielőtt még ilyesmikre sor kerülne, gyorsan a következő pihenőmondat: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen”. Ezzel pedig elérkeztünk önmagunkhoz. Hogy akkor most hogy is van ez – mindenkinek igaza van, vagy senkinek, vagy csak nekem, vagy csak neki? És akkor most dobáljunk vagy ne dobáljunk? Követ vagy kenyeret? Ezt a mondatot nem nagyon sikerült túlszárnyalni eleddig a megértés és tolerancia égisze alatt. Éspedig azért, mert nem kifelé irányul, nem objektív érveket keres a másik elleni indulatok megfékezésére, hanem visszamutat, az ember legönmagába, oda, ahol a szubjektivitás oly erővel tombol, hogy a mások világa feletti ítélkezést azonnal lecsendesíti. Őrjöngő tömegben természetesen még ez a mondat sem hatásos – ám ennek oka az elvakultság okozta süketség, a valóság figyelmen kívül hagyása. „Ne ítélj, hogy meg ne ítéltess” – ez is valami hasonló. Meg az is, egy másik kultúrkörből, hogy nem lövünk a felettünk elszálló vadkacsára, mert lehet, hogy előző életében szörnyű bűnt követett el emberként, és most azért repül valahová, hogy azt jóvá tegye. És ez is nagyon helyes. Ne mások életében kotorásszunk, ne más sorsába avatkozzunk bele, még unalomból sem. Elég nekünk a sajátunkat rendben tartani.
Van, amikor a tettek, szavak és gondolatok szabályozásával kívánják elérni az érzések által vezetett szubjektív valóságok kordában tartását (ld. Tízparancsolat), a közös valóság élhetésének érdekében. És van, amikor saját magunkra, legbelsőbb érzéseinkre, igazságainkra, titkainkra apellálva igyekeznek befolyásolni szavainkat, tetteinket (ld. „Az vesse rá...”). Egyik sem túl hatásos a mai korban, valahogy mintha süketek és vakok lennénk az ilyen dolgokra. Mintha saját magunk szubjektív valóságába zárva nem értenénk, vagy nem észlelnénk azt a bizonyos másikat. Mintha nem lennénk rá kíváncsiak, milyen is – lehetne – a jelzők nélküli valóság.
Mindenkinek megvan a maga szubjektív valósága, arról a bizonyos objektívről pedig a gondolkodás kezdeteitől folynak a viták. Meg a kettő viszonyáról. Hogy melyik is volt előbb. A tyúk vagy a tojás. (Bár ez könnyebb eset, hiszen mindkettő létezik, csak a sorrend kérdéses, a valóságok esetében viszont magát a létezését is sokan megkérdőjelezik...)
Vegyük például a szerelem valóságát. Két ember ideális esetben egyszerre született szubjektív érzése, aztán a gondolat, hogy egymáshoz tartozunk, majd a szó, hogy szeretlek, végül a tett, a házasság. És mindeközben úgy érezzük, van egy közös valóságunk, amelyben ugyanazt érezzük, gondoljuk, mondjuk és tesszük, amely a kettőnké, és amely valójában mégis egy és (másokkal) megoszthatatlan. Aztán jönnek az első veszekedések, nem is, rácsodálkozások inkább, hát te nem is ezt a zenét hallgatod legszívesebben, hát te már unod az esti sétákat első találkahelyünkre, meg ilyenek. Apróságok. Mi történik ilyenkor? Megnyílik előttünk a Másik valósága, amit eddig eltakart az a bizonyos közös, és az igazi feladat csak ilyenkor kezdődik. Ha ügyetlenek vagyunk, ha túlzottan ragaszkodunk az eredetileg megálmodott világképhez, elveszíthetünk mindent: a hajszálrepedésekből törés lesz, a törés pedig ugyebár a részek elválásával jár... És ha válás, akkor már tagadjuk, sőt talán nem is hisszük, hogy az a bizonyos közös világ valóság volt. Ilyenkor tudatosul az emberben, hogy ugyanazokat a dolgokat mennyire különbözően lehet látni, hogy ugyanazokat az eseményeket hányféleképpen lehet megélni, hogy ugyanazokat a vágyakat hányféleképpen lehetséges értelmezni. És hogy a közös szó és tett sokszor csak a más-más érzések és gondolatok elfedésére szolgált. Nincs meglepőbb, mint végighallgatni két egykori szerelmes monológját arról, hogy mi is történt szerintük ama közösnek hitt valóságban. Hogy két, egymáshoz a lehető legközelebb álló személy is mennyire szubjektíven ítéli meg egykori, látszólag csaknem mindenben közös világuk dolgait. Vajon ki ilyenkor a hibás? Én? A másik? Mindketten? Egyikünk sem, csak a körülmények? Vagy rosszul néztünk fel a csillagokra? Vajon hová tűnnek ezek a szerelem-alkotta közös és meghitt kis valóság-világok, ha már senki sem él és hisz bennük?
Ha az ember tiszteletben tartja mások szubjektivitását (valóságát), abból kiindulva, hogy ő maga is szubjektív lény, akkor általában rendben mennek a dolgok, és a megszokott keretek között ütköznek az érzések, érvek, vélemények. Ha viszont az ember a közösség valóságában objektivitást vár el, abból általában problémák származnak. És amikor a Tízparancsolat vagy egyéb „objektív”, általános érvényű tiltások, szabályok nem részei ennek a közös valóságnak, olyankor marad az ítélkezés, a törvényhozás, a fékentartás, olyan hívószavakkal, mint tolerancia, elfogadás, társadalmi béke stb. És ezeknek már nem a szeretet az alapja, csupán a rend.
A rasszizmus, antiszemitizmus és társaik azért olyan bántó és felháborító és elkeserítő jelenségek, mert nem szubjektív valóságokat, nem konkrét pillanatokat támadnak, hanem objektív tényekből kiindulva (bőrszín stb.), általánosítva fogalmazzák meg ellen-érzéseiket. Képviselőinek nem azzal van bajuk, hogy valaki lelőtt egy vadkacsát, vagy megdobott valakit egy kővel, hanem abból indulnak ki, hogy ha valaki bizonyos bőrszínnel rendelkezik vagy bizonyos népcsoporthoz tartozik, akkor bizony születésétől fogva lőne, dobálna, úgyhogy a legegyszerűbb, ha ezt megelőzve mi lőjük, dobáljuk, ítélkezünk felettük. Mert az ítélkezésnél van egy sokkalta rosszabb dolog – az előítélkezés. Az ítélet legalább egy megtörtént esemény értékelése, mínősítése, amihez vagy van jogunk, vagy nincs (általában nincs), az előítélet viszont egy torzult szubjektív valóság rögeszméjének kiterjesztése, általánosítása.
Úgyhogy ez van. A szubjektivitással, meg azzal a bizonyos objektivitással. Meg a valóság viszonyával. A valóság persze, már ha tényleg az, akkor azon fogalmak közé tartozik, amelyek jelzők nélkül állnak igazán a helyükön.
És persze itt van az érzés-gondolat-szó szép, logikus kis sora, no meg a tett, mint a mesterhármas megkoronázása. Belülről kifelé haladva, vagy visszafelé akár, mindnek gyökere az érzés – ami pedig, ugyebár, általában szubjektív. Így aztán az ember szubjektív lény. A fordulópont ott van, hogy mire ezek az mi kis ilyen-olyan érzéseink valamilyen formában „testet öltenek”, mire előkecmeregnek vagy felszínre törnek belőlünk, már elvárnak tőlük némi objektivitást, vagy legalábbis az alkalmazkodás, a tolerancia néminemű tiszteletben tartását. És akkor jogos a kérdés, hogy mi is maradt belőlük. Mármint az érzéseinkből. Hogy hozzá tudnak-e tenni valamit a valósághoz, vagy meg sem érintik, netán tökéletesen hidegen hagyják azt. És akkor az is kiderül, hogy mi magunk a valóság részei vagyunk-e.
Persze mi csak hajigáljuk azokat a köveket, osztjuk az ítéleteinket és lövöldözünk a felettünk elszálló vadkacsára – aztán csodálkozunk, hogy a valóságot oly ritkán tudjuk megpillantani, megérinteni. Pedig megéri a látvány, még szubjektív értelemben is – mert az ilyen pillanatokban érzi úgy az ember, hogy tettei akár az örökkévalóságnak is szólhatnak...