Lányok letolt bugyival a vécén, a hűtő csillogó ajtaján, slauggal összetekeredve a kertben, ebéd közben, reggel, délben, este, éjszaka az ágyban. Egyedül és társakkal. Tükröződések, vágyak egy fura napon - vasárnap. Gőbölyös Luca nagyot lépett: megmutatja magát, láthatóvá vált - a Knoll Galériában.
Az a címe a kiállításodnak, hogy Sundaygirls, ami nagyon kis vidám címnek tűnik. Valóban az?Valóban sok humor van benne. Az utóbbi időben jellemzi a munkáimat a könnyedség, a humor. A cím annyit jelent, hogy csak én vagyok a képeken, mindig máskeppen, más lánykent, illetve barátok és ismerősök, akik az egyes vasárnapokon az életem részei, tehát rákerültek a fotókra. Azért „girls” - többes szám -, mert az önarckép, az soha nem egy véletlen fénykép. Az önarcképben az ember szerepel, valamit mutat magáról, vagyis valamit eljátszik. Véletlenül nem lehet önarcképet készíteni. Tehát mindig kérdés, hogy ki látható a képen: a szerep, a szerepet játszó művész, maga mű, esetleg a szerep mögött lévő történet.
Itt ki, kik láthatók?
Itt sok vasárnapi sztori van, sok vasárnapi lány van, mindannyian különbözőek.
Azt gondolom, hogy a fotóművészeknél az önarckép egy roppant furcsa aktus. Megmutatja magát, a művét, és megmutatja magát, mint alakot. Sokrétű az önarckép.
Pont ezért, szerintem a portrénak a legnehezebb válfaja az önarckép. A legtöbb ember állít magáról valamit, azzal, ahogy kinéz, ahogy öltözködik, ahogy kommunikál, ahogyan behelyezi magát valahova. Ez általában a vágyait tükrözi, és emiatt nagyon ritkán fedi a valóságot. Ha önarcképet készít az ember, akkor még inkább belecsúszhat abba, hogy a vágyait kezdi el megfényképezni. Én tanítok iskolában fotóművészetet, és mindig ez az első portréfeladatom a gyerekeknek. Nagyon szórakoztatónak tartom, hogy a szép lányok az első körben mindig a divatfotókat készítenek magukról. Aztán továbblépnek, de mindig az az első, hogy megfényképezik magukat olyannak, amilyennek kinézni szeretnének. Persze a Sundaygirls már nem erről szól.
Azt gondolom, látom. Viszont érdekelne, hogy ezek a fotók a vágyaidat tükrözik, a szomorúságaidat tükrözik, a vasárnapokat tükrözik, vagy kell-e, hogy tükrözzenek valamit?
Szerintem mindent egyben tükröznek. Az biztos, hogy az adott vasárnapot tükrözik. Az adott vasárnap történeteit lehet belőlük fölfejteni, és így rólam tükröznek egy életszakaszt.
Érdekes, hogy pont a vasárnapot választottad. Szerintem a vasárnap egy nagyon ellentmondásos nap. Akinek van családja, ráadásul jó családja van, annak azért, mert milyen szuper: vasárnapi ebéd, együtt vagyunk, összetartozunk, még ha kicsit veszekszünk is, akinek pedig nincs családja, mert egyedülálló, szingli, egyedül neveli a gyerekét, annak pedig azért, mert fájdalmas lehet esetleg az egyedüllét.
Én e periódus alatt, míg a művek készültek, voltam egyedül is, meg nem is, de nem gondolom, hogy a vasárnap a szomorúságról szólna. Azt gondolom, a boldogság vagy valakiben benne lakik, és akkor nem egy külső ember által várja azt, hogy ez megtörténjen vele, hanem belülről jön. Én ilyen típusú ember vagyok, úgyhogy nekem a vasárnapjaim nagyon sok mindenről szólnak. Sok történet van bennük. De egyetértek, hogy valóban egy fura nap. A hét egyik fura napja.
Gőbölyös Luca fotója
Neked miért fura?
Én például nagyon sokszor dolgozom vasárnap, tehát nem is érzékelem, hogy vasárnap van. Persze megvan bennem a vágyakozás a vasárnapi ebédre és a családi létre, mint ahogy például az egyik képemen itt is egy ebéd látható, ahol az ikertestvéremmel ebédelek. És hát bibliai értelemben ez a hét pihenő napja....
Még ikertestvér is szerepel az önarcképeken? Jaj…
De fiú.
Hála az égnek. Szerinted manapság mi a fotó funkciója?
Azt gondolom, hogy ma már egyértelmű, hogy az alkotóról a nézőre helyeződött át az olvasás. Tehát ma már a néző nem kezdi el fölfejteni az alkotói szándékot, hanem megáll egy kép előtt az akkori hangulatával, a pillanatnyi hasfájásával, vagy boldogságával, és vagy tud találni kapcsolatot azzal a munkával, amit néz, vagy nem. Persze nyilvánvalóan vannak kritériumok, hogy az a fotó milyen kompozícióilag, milyen vizuális nyelvet használ, satöbbi, de nyilván mindenki meg tudja ítélni, hogy egy kép jó-e valamilyen szempontból, vagy sem. Azt azonban, hogy milyen történetet ki fejt meg, és milyet fejt meg belőle az mindig a nézőn múlik, az ő dolga, az ő története.
Talán erre rímel, hogy ma már sokan vallják, hogy a művészet funkciója a 20. századiéhoz képest jócskán megváltozott. Akkor még azzal volt mindenki elfoglalva, mi van a művészben legbelül. Manapság pedig, hogy hogyan lehet a művészetet a társadalom szolgálatába állítani.
Ez nagyon igaz a mai kortárs művészre, de nagyon kevés ember vállal olyen felelősséget, hogy tényleg olyan történetek legyenek, olyan erős mondanivalóval jelenjenek meg egy-egy anyagban, ami társadalomi felelősségvállalást jelent. Most én azt tapasztalom - ámbár ebben is benne van ez a felelősségvállalás – hogy, a legtöbb művész a saját, belső, személyes történetét meséli el, hiszen azon keresztül juthatunk el egy általánosabb érvényű igazsághoz. A személyes történeteket sokkal könnyebben megéli a néző is, minthogyha egy nagy nehéz fogyasztásra szánt teóriát raknának elé.
Fotóval el lehet ezt érni?
Elég sokat foglalkoztam mostanában ezzel a kérdéssel. Az előző sorozatom például kacsintós pénztárca képek. Az a történelem megítélésével foglalkozik. Én voltam kisdobos, úttörő, végigéltem ezt a korszakot, és azt gondolom, hogy van egy nagyon erős ellentmondás a megélt és a megtanult történelem között. Felnőttként egyszer csak az ember szülei elmesélik, hogy ők ellenzékiek voltak, hogy rendőrök jártak hozzájuk, hogy nem kaptak útlevelet, és akkor az van az ember fejében, hogy pedig milyen jó volt őrsvezetőnek lenni, a zászlónak tisztelegni…
…közösségbe tartozni.
Igen. És ezt ő belülről egy boldogságos gyerekkornak élte meg, amíg közben egy iszonyatos feszültségekkel terhelt történelmi időszak zajlott, amit a szülők egész máshogy dolgoztak föl. Szóval, sokat foglalkoztam most ezzel, hogy hogyan lehet ezeket a megéléseket, tapasztalásokat megfordítani, hol vannak az emlékezés átjárásai.
Régen sokat foglalkoztál az öregedő női testtel. Most ez háttérbe került.
Igen. Az utóbbi években én pont az vagyok, aki megléptem azt – ami nyilván magam számára volt egy fontos lépés – hogy, sokkal személyesebb hangúak a munkáim.
Nehezebb így?
Nagyon is látható vagyok bennük, szóval nehezebb.