Az eredetileg blogbejegyzésekként (www.lauramanga.blog.hu) induló, végül a Magvető Kiadónál idén szeptemberben megjelent kötet, Spiegelmann Laura Édeskevés című regénye már a publikáció korai szakaszaiban fölvetette a szerző kilétének, ezzel pedig egy irodalmi hagyománynak a kérdését. Íme az utóbbi évek álneves könyvei.
Egyesek az álneves trükköt ismert és fontos író cseleként értékelik, aki női név mögé rejtőzve ír női szempontú elbeszéléseket.Ez az irodalmi „hagyomány” persze nem újkeletű, ugyanakkor érdekes kihívásokat mutat. Weöres Sándor 1972-es Psychéje Lónyai Erzsébet Mária fiktív alakját teremti meg, és rajta keresztül épít föl egy tizenkilencedik századi képzelt történetet, mely magát vallomásként, életrajzként egyaránt értelmezi.
Esterházy Péter 1987-ben Csokonai Lili néven jelentette meg Tizenhét hattyúk című könyvét, mely ugyancsak fiktív életrajz, élettöredék; olyan női perspektíva fölrajzolása, mely mindenekelőtt a női test értelmezhetőségét köti össze a beszélő hangjának eredetiségével, autentikusságával.
Parti Nagy Lajos regénye, A Test angyala Sárbogárdi Jolán néven 1990-ben jelent meg. Itt a szerzői név azonban nem egy életrajzi elbeszélés „valóságos” centrumát jelöli, hanem megkettőzést: a képzelt Sárbogárdi Jolán maga is író szeretne lenni, könnyű romantikus regényt szeretne írni. Az ő munkája A Test angyala, mely a műfaj sajátosságai révén szoros szálakkal kapcsolódik a populáris kultúrához illetve a lányregények jellegzetes nyelvezetéhez.
Kérdés persze, hogy Spiegelmann Laura regénye mennyiben kötődik ehhez a „férfihagyományhoz”, a férfi testből előszakadó „női” prózához. Bizonyos értelmezői iskolák állítják, hogy létezik „női írás”; ezek alapján a fentebbi szövegek és az Édeskevés – amennyiben elfogadjuk a lehetőséget, miszerint a szerző valójában férfi – csupán imitálják a „női nyelvet”, de nem valódi női írásokként kell tekintenünk rájuk. Ugyanakkor aligha találunk akár az Édeskevésben is olyan helyet, mely leleplezné (férfi) beszélőjét. A nyelv csak nyelv: ami pedig háttérként kirajzolódik a regényben, az maximum egy olyan világ hatalmi logikája, melyet inkább talán férfi perspektívából tudunk nőiként látni. Azaz az Édeskevés elbeszélésfüzére olyan nőképet teremt, mely messzemenőkig férfiszempontúnak mutatja magát.
Itt ugyanis a nő gyakorlatilag egyszerű testként íródik, testként, mellyel a legkülönfélébb műveleteket (elsősorban természetesen behatolást) lehet végrehajtani. Az elbeszélő, „Laura” vallomása több helyütt a testi beavatkozások meglehetősen kendőzetlen krónikája, legyen szó kiüresedett, állatias szexről vagy épp kórházi katéterezésről, kényelmetlen orvosi vizsgálatokról. A történésekhez fűzött reflexiók ugyanakkor a testiségtől meglehetősen távolinak tűnnek: míg a szexjelenetek a női testkép férfiszempontú rajzát skiccelik föl, a belső események föltárulkozása egy iskolázott, érzelmességre is hajlamos érzékelő karaktert mutat. Így tehát amíg a könyv minimalistának mutatkozik a külső történések közvetítését illetően, egyúttal el is távolodik attól a minimalista hagyománytól, mely megelégszik ezzel az egyszerű közvetítéssel, az eseménytelen események puszta rögzítésével.
Persze, mindettől függetlenül az Édeskevés alkalmasnak látszik arra, hogy szóra bírja a fentebb említett irodalmi hagyomány „kikérdezőit”. Nem lányregény, de úgymond elébe is megy az „akarnok feminizmusnak” (Garaczi László kifejezése). Éppen ezért alighanem könnyen áldozatául is eshet a „női írás” bűvkörébe ragadt értelmezéseknek…