A színházkedvelők sokszor nem is gondolják, hogy próbafolyamatok alatt és mellett milyen segítséget vesznek néha igénybe a rendezők. A Thália színház Új Stúdiójában novemberben izgalmas munka kezdődött: Claudio Collová rendező ugyanis a Magyar Honvédség segítségét kérte a darab színre állításához.
Hogyan keveredett Magyarországra Claudio Collová?Mátrai Mirella: Balázs Zoltán 2002 óta a társulat művészeti vezetője. Ő találkozott Stuttgartban, egy Büchner köré összpontosuló workshopon Claudioval. Zoli a Leonce és Léna című anyaggal foglalkozott, Claudio pedig egy Woyzeck-workshopot vezetett. Habár mindketten eltérően gondolkodnak a színházról, mégis megtalálták az összhangot, így Zoli eldöntötte, ha lehetősége lesz, akkor meghívja Magyarországra rendezni Claudiót. Túl vagyunk egy költözésen, a Bárkából a Tháliába jöttünk át, és most teremtődtek olyan körülmények, amikor Claudio megrendezhette az előadást. Ehhez hozzátartozik, hogy tavaly nyáron már tartott egy 10 napos workshopot a társulat számára, amikor megismerkedett a színészekkel. Ennek a tapasztalatait is beépítve rendezte meg az előadást idén augusztus 18-tól november közepéig.
Szerintetek mennyire használta fel a két náció tradícióit, jellegzetességeit a darabban?
Mirella: Ez ugyan nem meghatározó az előadásban, ugyanakkor például Páll Zsoltnak van egy jelenete, ami a szicíliai katolikus körmenetekből táplálkozik.
Varsányi Kristóf: Claudio Palermóból származik. Sokat mesélt nekünk arról, hogy e körmenetek alkalmával a szentek szobrával vonulnak a hívek, és rezesbandák kísérik őket. Este elindulnak és reggelre érnek a templomhoz, közben pedig zenélnek, körbejár a borosüveg. Ilyenformán a déli katolicizmus hagyománya megjelenik a darabban. A felhasznált zenék – egy kivételével – körmenetek zenéi.
Milyenek voltak a próbafolyamatok? Hamar szót értettek egymással a színészek és a rendező?
Mirella: Kristóf a próbafolyamatok elejétől jelen volt és fordított, én csak az utolsó harmadába kapcsolódtam be. Nagyrészt gyakorlatokon, tréningeken alapultak a próbák: bemelegítő gyakorlatokkal, vezetett improvizációkkal kezdtük. A sikeres pillanatok továbbgondolásából nőttek ki a jelenetek.
Kristóf: Az improvizációk előnye, hogy egyrészt tartalmazta mindazt, amit Claudio hozott magával, másrészt a színészek is kibontakozhattak. Idővel elkezdődött az a folyamat, mikor a jelentekből felépítettük a darab egészét. Nagyon izgalmas volt, ahogy Claudio ezekben a periódusokban alakította a színészvezetést, kommunikációt.
Mirella: Beszélgettem a színészekkel, és egyikük azt mondta, hogy Claudio mindenkinek olyan feladatot talált, amely kihívást jelentett számukra. Jelentős összetevője az előadásnak, hogy a színészek ötleteire hasonló mértékben építkezik, mint a rendező elgondolásaira.
Hogyan jött a Magyar Honvédség a képbe?
Kristóf: Claudio fontosnak tartotta, hogy - mivel Woyzeck katona - legyenek autentikus katonai mozdulatok az előadásban. Nem is az volt a lényeg, hogy ezeket önmagukban belerakja a darabba, hanem az, hogy átalakítva felhasználja azokat, megtalálja a helyüket az előadás világának megfelelően. Fontos volt a fizikai akció és a jelenlét. Hívtunk egy kiképzőt, Nagy-Czirok Péter hadnagyot, ő tartotta a kiképzéseket. A legalapvetőbb mozdulatokból – mint balra át, jobbra át, hátra arc, díszlépés - katonai tréningeket tartott és fejlesztette az erőnlétüket is. Fontos volt továbbá a vezényszavak kiejtésének jellege, ezeket is meg kellett tanulniuk.
Mirella: Lelkesen. Én csak anekdotákat hallottam tőlük, főleg a lányoktól – mivel a próbafolyamatnak ebben a szakaszában én nem voltam jelen. Már csak azért is gondolom, hogy nagy élmény volt számukra, mert azóta is mesélnek róla. Fontos volt nekik a kiképzés, különösen Orosz Ákosnak, mivel az ő jeleneteiben kerültek leginkább előtérbe a tanult elemek.
Kaptatok visszajelzéseket esetleg honvéd körökből?
Kristóf: Claudio tartott attól, hogy Péter hogyan fogadja majd, hiszen nem olyan módon építettük bele a darabba a tanultakat, mint ahogyan elsőre gondolná. De eljött a premierre, megölelte Claudiót és azt mondta, nagyon tetszett neki a darab. Felhívta a figyelmünket bizonyos hibákra – például hogyan tartsák a kezüket a színészek menetelés közben –, amiket még lehetne korrigálni.
Mirella: Nagyon örülök annak, hogy kötődni kezdett hozzánk egy teljesen más világból jött ember, egy kiképzőtiszt. Gondosan odafigyelt mindenre, fontos volt neki a precizitás. Összhangba került a színházzal, a színészekkel.
Mi lesz a sorsa a darabnak?
Kristóf: Claudio szeretné, ha Olaszországba is eljutna a darab.
Mirella: Szervezés alatt van egy turné Olaszországban, ami a jövő évadban lesz aktuális. Ha minden igaz, egy olasz fesztiváligazgató is megnézi az előadást, és ha elnyeri a tetszését, akkor még több külföldi szereplésre számíthatunk.
Számotokra mit jelentett ennek a darabnak a színpadra állítása?
Kristóf: Nekem meghatározó tapasztalat volt ez a három hónap. Láthattam Claudio munkáját: ahogy a színészekhez, a darabhoz, a szöveghez, a térhez, a fényekhez viszonyult. Ugyanakkor emberileg is hiteles volt, nemcsak szakmailag. A legnagyobb élmény az volt számomra, ahogyan a színészekkel dolgozott. A próbák utáni viták, közös gondolkodások pedig nagyon inspirálóak voltak mindkettőnk számára.
Mirella: A magyarországitól nagyon eltérő színházat képvisel Claudio Collova. Kristóf és én profi színházban – rendezőasszisztensi minőségben – még nem dolgoztunk. Nagyon hirtelen jött a lehetőség, és nagy felelősség volt. Óriási élmény volt, és annak ellenére, hogy bizonyos szempontból kívülállóként vagyok itt, egyenrangúként kezelt Claudio. Az első napokban engem is segített, aztán kis idő elteltével ugyanúgy beleszólhattam én is a szüzsébe. Döntöttünk együtt jelenetekről vagy érveltünk, mi maradjon benne a darabban. Jó volt, hogy bár tudta, hogy szakmai végzettségem nincsen, ennek ellenére szakmabeliként kezelt.
Mi volt az a pont, amin a legnehezebben léptetek –akár ti, akár a színészek- túl?
Mirella: A színészek között van, aki öt, van, aki hét éve dolgozik ebben a társulatban, és a csapat fele csupán egy éve, hiszen az elmúlt időszakban a társulat újraalakult. A színészek hozzászoktak egyfajta módszerhez, munkafolyamathoz. Claudio ettől teljesen eltérő módon dolgozik, és emiatt előfordultak hullámvölgyek, amikor kevésbé tudtak ráhangolódni Claudio világlátására és munkamódszerére. Az ő színházi hagyományuk akaratlanul is konfrontálódott a Claudio által képviselt színházzal.
Konkrétabban?
Mirella: Sok gondunk volt a tárgyakkal a térben. Nem sok eszközt használunk, de ezeknek konkrét funkciója van. A színészeknek sokszor gondot jelentett: Hova tegyem a cipőmet? Hogyan tegyem le a tányért?
Kristóf: Nincsenek díszítő elemek. Nemcsak egymásra, hanem minden eszközre is oda kell figyelniük, ami ott van a térben.
Mirella: Az ilyen kérdésekre nagyon sok energia ment el: „Hogy hol gyújtsam meg a gyertyát, mikor fújjam el?” Ezek technikai dolgok – Claudio úgy nevezte, „a jövőre való gondolás” – és kihozzák színészt a kívánt állapotból, amire a jelenléte összpontosul. Önfegyelem és kontroll kell ehhez. A tárggyal való babrálás kikapcsolhatja a színészt, azután pedig nehéz visszahoznia a megfelelően intenzív jelenlétet.
Kristóf: A másik nehézség pedig az volt, hogy több előadásban is szerepelnek a színészek és váltaniuk kellett valami másra, majd visszajönni. Claudio abból indult ki, hogy csak úgy lehet színházat csinálni, ha a színész valóban jelen van a színpadon. A fizikai akcióból indul ki minden, és ha a színész valóban jelen van, csinál egy gesztust vagy tesz egy mozdulatot, azt nem eljátszani kell, hanem igazából megélni. Majd ebből az állapotból lehet például megszólalni. A tárgyakkal is ilyen viszonyt kellett kialakítani.
Gondolom e módszer fontos eleme volt, hogy a rendező maga talált ki mindent: díszletet, jelmezt…
Kristóf: Claudio azt mondta, ez nem módszer, ugyanis nincsenek kész stratégiái.
Mirella: Ő egy globális ember, ugyanakkor ez nem pusztán azt jelenti, hogy mindent kézben akar tartani. Mindketten láttuk DVD-n néhány előző rendezését, így tudjuk, hogy mindig így dolgozik. Az egész darab olyan, mint egy álom, amely az ő erőteljes vizuális elképzelésein alapszik.