A Kultúrpart lélek rovata és a Javaslap rendszeres olvasói tudják, hogy már két éve publikálok, előadok 2012-hez kapcsolódó, és valójában már a 2008 őszén összeállt erre vonatkozó konstelláció sorozat lehetséges értelmezéséről. Ez a cikk a múlt héten e témában megjelent írás folytatása.
Jelezhetnek-e világvégét a 2012 környékén várható konstellációk? Szerintem abban az értelemben igen, hogy a hozzá tartozó öntudatlan világképben, s az arra szerveződött külső körülményekben, feltételekben mindenképpen gyökeres változásnak szükséges történnie. Másképp szólva a nem felnőtt személyiség, a nem érett társadalom belső világa és világképe véleményem szerint, -és ennek én nagyon örülök, (nem a szenvedést kívánva persze)- össze kell, hogy omoljon. Mindez egy kicsit olyan, mint amikor az óvónéni kiveszi a veszélyes játékszert a kisgyermek kezéből, és megszünteti azt a módot, ahogyan pusztítóan játszik. Mi ennek a lehetséges menete?Ami az ember által közvetlenül okozott tevékenységeket és az általa létrehozott szisztémát illeti, ott nem gondolok egy adott év alatt a-tól z-ig történő, akár tragikus változásokra, vagy üdvös forradalmi átalakulásokra, hanem szerintem ezekben az ügyekben egy kiugró időszak lesz, amit én egy új világrend felépítésének egyértelmű, az eddiginél sokkal jobban érzékelhető kezdeti időszakának tudok tekinteni. A világ azon összefüggéseiben azonban, melyek az emberi tevékenységtől látszólag függetlenek, viszont lehetnek létfeltételeinket alapvetően befolyásoló, akár átalakító hatások, amik ha létrejönnek, gyorsabban zajlanak le, és ugyanarra késztetnek, mint amit az előbbiekben kifejtettem. Természetesen nem oksági, hanem analógiás alapon.
Például az Atlantiszi civilizáció úgy tudom, hogy jelentősen visszaélt már a jobb agyféltekével, úgy is mondhatnám, hogy jobb agyféltekés gondolkodása révén hatotta túl magát. Most pedig a bal agyféltekés működés alapján léptük túl önnön határainkat. S akkor bizony kozmikus, természeti katasztrófák vetettek véget annak a rendszernek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mostani esetben a földi élet kipusztulására gondolnék. Pusztán csak annyit, hogy egy nagyobb léptékben ezt is egy „normális folyamatnak” lehetne tekinteni.
„ A pakliban” persze számomra is benne van, hogy lehetnek olyan folyamatok, amikbe tehetetlenségüknél és következmény jellegüknél fogva nem nagyon tudunk beleszólni, vagy csak csekély mértékben még akkor is, ha villámgyorsan változnánk. Vegyük számításba, hogy a dolgok egymással pókhálószerűen összefüggenek, nem beszélve arról, hogy mi tovább fokoztuk ezt egy olyan törékeny világnak a létrehozásával, ami úgy dőlhet össze, mint a dominósor, illetve a körülményeknek van egy egymásra hatása is, egymásból való következése. Egy picit olyan ez, mintha valaki egész életében intenzíven drogozott, alkoholizált és dohányzott volna, és azonos időben jelentkeznének nála a tüdőrák, a májbetegség és az idegrendszeri összeomlás tünetei. Hasonló helyzetben látom az emberiséget most. Mindebből kifolyólag kozmikus, légköri, természeti; az ember életfeltételeit, egészségét alapvetően befolyásoló hatások akár radikálisan, ugrásszerűen hirtelen is bekövetkezhetnek, megszaporodhatnak. Nagyobb mértékben megsegítve, hogy viselkedésmintáinkat megváltoztassuk, tehát ha katasztrófa nélkül nem akarunk elengedni, összefogni, befelé tekinteni, szabadságunkkal élni, szemléletünkön változtatni, emberhez méltó életet élni, akkor ezek biztosítják, hogy ebbe az irányba haladjunk. Voltaképp örüljünk – még ha kényszerek árán is- de így vagy úgy, ahogy eddig csináltuk – legalábbis remélem – nem csinálhatjuk tovább.
Gondolkodásmód, személyiségbeli dimenzióváltás az, ami véleményem szerint jön, és ez, mint mindennek a levetülése, a fizikai élet dimenzióit is átalakíthatja. Kicsit olyan ez, mint egy tudatszint / rezgésszint-emelkedés. Minden krízisnek van oka, a múltbéli hibás hozzáállás, vagy épp az, hogy valami, ami egy korábbi fejlődési / tapasztalási ciklusban aktuális volt, mos már nem időszerű. Ezért tartom nagyon igaznak Albert Einstein azon mondását és találónak a mostani helyzetre, hogy „egy problémát nem lehet ugyanabban a gondolatkörben feloldani, mint amiben az fogant”. Vegyük most a fő mumust, ami adott esetben az emberi szorongás alapja –már aki egyáltalán tart ott, hogy mindennek a lehetőségét egyáltalán komolyan számításba vegye- a civilizáció élhető létfeltételeinek alapvető vagy részleges, de jelentős változását. Ha netán így is lenne, tudjuk nagyon jól, hogy egy ember addig él, míg fejlődni képes. Egy párkapcsolat addig tart, amíg két ember intimitásban tud lenni, szeretetet tud létrehozni, vagyis amíg egymás mellett képesek fejlődni. Persze fenntartható egy kapcsolat emberi játszmákkal is, akár gyilkos játszmákig fajulva, intimitás nélkül és szeretetlenül. Gondoljunk csak bele, hogy hogyan lehet sokáig úgy élni egy alacsony tudatszinten, hogy önmagunknak és másoknak ártunk, és ezáltal a kozmikus és természeti törvényeket sértjük (s mindezt sokféleképpen lehet, olykor alig felismerhetően), s ennek megváltoztatására igazán nem törekszünk, legalábbis tömegesen nem. Mindennek külső megfelelőjeként élhető-e vajon egy olyan emberiség, ahol exponenciálisan nő az önmagunkat, egymást, környezetünket kizsákmányoló fogyasztás, a GDP (már ha egyáltalán nő, mert ez virtuális, nem is beszélve az ezt befolyásoló statisztikákról).
Fogy a termőterület, az iható víz, szívható levegő, ehető élelmiszer, nő az ökológiai lábnyom, csökken és egyre nehezebben, drágábban kitermelhető az egyébként is környezetkárosító energiaforrás, nő a népszaporulat és közben egyre betegebb a társadalom, a szó lélektani és pszichopatológiai értelmében is. Pontosan a nem-felnőttségből kifolyólag az úgynevezett technikai fejlődéssel fordított arányban nemhogy emelkedik, hanem szinte csökken a tudatszint, az erkölcsi, emberi értékek alapján élhető élet.
S mindezt ún.”fenntartható fejlődésnek” nevezik, amiről komolyan gondolják egyesek, hogy ilyen hozzáállással és ilyen módon ezt egyáltalán fent lehetne tartani, és kívánatos lenne ezt megtenni. Azoknak pedig, akik mégis humánusabb életet igényelnének, gyakorlatilag egyre inkább árral szemben kell úszniuk a szó erkölcsi és akár fizikai értelmében egyaránt. Nos, ebben a helyzetben olyan elképzelhetetlen volna, hogy esetleg tömegek halnának meg akár rövid idő leforgása alatt természeti katasztrófákban, járványokban, éhínségekben egymás elleni erőszakban, stb.? Sajnos mindez nem olyan elképzelhetetlen számomra. A következő időszakban a fent említett események bármelyikének áldozata lehetek én magam is. Honnan tudhatom biztosan, hogy annyira a sorsomat élem, és képes vagyok tudatosan létezni? Jó, persze némi cinikus öniróniával mondom ezt, de azért én mindig gyanús vagyok magamnak, azzal együtt, hogy törekszem rá, hogy elfogadjam azt, aki vagyok, és ahol tartok, ám mindezt azért is mondtam, mert a fejlődő ember útján érdemes fenntartani mint őrlángot a kellő éber önkritikát. S egyébként is egyben biztosak lehetünk, hogy a legnagyobb „katasztrófát” bizonyosan át fogjuk élni mindannyian, vagyis a saját halálunkat, transzformációnkat. Természetesen még annak átélése is tudatszintünktől, felébredtségünktől függ. Mindezen kívül, ha valaki felismeri, hogy az élet lényege örök, a tapasztaló fejlődés, amiben pont a tapasztalat, a felébredő lehetőségek, tudatosulások, szeretet, amit elfogadtunk avagy beépítettünk, illetve a tetteink gyümölcseit visszük tovább, s akár ez lesz az alapja egy későbbi újraképződésnek, reinkarnációnak. Ebből a perspektívából szemlélve mindez megint csak egy természetes folyamatnak tekinthető.
Sőt még az is, hogy a földi világ csoporttapasztalásaiban is vannak fejlődési ciklusok, esetleg jelentősebb bekezdésekkel. Mindez olyan dolgokra ébreszthet rá, amik egyébként is az emberlét misztériumából fakadnak. Például arra, hogy hova navigáljuk életünket: egy imbolygó lélekvesztőn égő petróleumlámpára, világító toronyra, vagy a sarkcsillagra? Pont azért kell kiigazításokat végrehajtani az emberiségnek, mert nem a jelennek él és nem tudatosan, hanem legfeljebb úgy él a jelen pillanatnak, hogy nincs tudatában, és nem az emberlét lényegéhez és az ahhoz kapcsolódó értékekhez, mint viszonyítási pontokhoz igazodik, hanem múlandó, a fel nem ébredtség értéknek tekintett dolgaihoz. Aki az öntudatlan és éretlen egóhoz kapcsolódó materiális világképet éli, vagy éppen az ugyancsak önmagáról nem tudó éretlen vagy beteg álszellemiséget generáló belső világában él, ezek nyilvánvaló szélsőségek. Eme világképek valóban összeomolhatnak, legalábbis jó volna, ha így történne. Bár átmenetileg sajnos ezek még fel is erősödhetnek, később akár nagyobb gondot okozva. S ilyen értelemben sok kis világvége lehet a következő időszakban. Ekképp itt egyéni és kollektív világvégékről van szó, ami egy ember személyiségében és önmagáról alkotott képében zajlik, mint belső világ, ami persze összeadódva és kollektív szinten akár valóban kisebb-nagyobb „világvégéket” idézhet elő. Korábbi írásaimban már említettem, hogy a transzcendens is jobban bejöhet az életünkbe a következő évektől. Akár pont az isteni, kozmikus szeretet formájában közvetlenül, a „nyersen faragott egó” kellemetlenségére és kényelmetlenségére is. A születő új világban, amit lehet, hogy hosszú vajúdással és sok szenvedéssel hozunk létre, már az is könnyen lehet, hogy aki szellemi-erkölcsi és akár fizikai értelemben igazán emberhez méltó életet akar élni, annak már könnyebb dolga lesz. Ahol kifejezetten lehetőségében áll belül és önként, sőt a külső körülmények által békésen inspirálva haladni, hogy a szeretetével és a szabadságával jól éljen. Mindennek dacára nem prognosztizálom azt, hogy a 2010-es évek elején ugrásszerűen bekövetkező, akár a földi életet részben vagy teljesen kipusztító hatások lennének.
Egyértelműen elkezdődik a régi rend bomlása és a következő létesülésének hosszú átmeneti folyamata - ezt igen. Szintén említést tettem már írásomban arról, hogy én sokáig nem is tudtam konkrét próféciákról 2012-re vonatkozóan. Most az utóbbi időben főleg az előadásaimon a hallgatóságtól és az interneten tájékozódtam minderről. Ezekkel egyszerűen nem kívánok foglalkozni, nem azért, mintha ezek közül némelynek nem lenne valóságalapja, hanem azért, mert nem dolgunk, pontosabban nem ez a dolgunk. A fejlődést az szolgálja véleményem szerint, ha ön- és sorstudatossággal a következő lépést figyeljük, nem ahhoz mérve, hogy mi lesz, mi lehet és mi volt. A jelent éljük, önébredtséggel és ezzel tudjuk a jövő feladatát leginkább beépíteni, függetlenül attól, hogy ez milyen körülmények közt tud történni. S ha ezt tényleg beépítjük, az ebből fakadó tapasztaló fejlődés úgyis megmutatja nekünk, hogy miben, mennyiben és milyen mértékben kell felkészülnünk akár materiális értelemben a következő időszakra. Nyilvánvaló, hogy annak, aki lényegileg nem akar vagy nem tud változni, illetve a régi szisztémát kívánja fenntartani, fontosak lehetnek ezek a jóslatok.
Aki a léket kapott süllyedő hajót valaki éppen csak foltozgatni akarja, és nem lényegileg átalakítani, annak mindez jelentős lehet. Alapjaiban átalakulni kívánó embernek azt gondolom nem ez. Nem beszélve arról, hogy a próféciákkal mindig az a baj, hogy kérdéses a hitelességük, s az, hogy milyen forrásból jönnek. Továbbá amilyen tudatszinten tart az egyén, vagy egy közösség, akár az egész emberiség, attól függ, hogy milyen jóslatokat vonz be, érzékel, és ha nem elég tiszta a tudata és nem elég érett a személyisége, ezekre is ráaggatja torz rávetítéseit, ami még inkább súlyosbíthatja a helyzetet. Negatív irányába befolyásolhatja a folyamatokat, akár hisztériát kelthet, elterelhet a lényegtől vagyis hogy valóban és érdemben szembenézzünk magunkkal és változzunk. Rengeteg önfelmentési és öncsalási lehetőséget hordoz magában. Ezenkívül pedig még a közismert pozitív gondolkodásra sarkalló módszerek is, gondoljunk akár az agykontrollra, technikájukban nem arról beszélnek, hogy azt vizualizáljuk, amitől félünk, amit nem szeretnénk, hanem amit el kívánunk érni, és azt már a végeredmény formájában lássuk. Valójában kozmikus fejlődés van, s ennek bekezdése egy emberi élet vagy egy emberi életszakasz. Ezt érdemes szem előtt tartanunk, végiggondolnunk. Azok, akiktől ez ma nagyon-nagyon távol áll, szerintem szenvedésteli, de békésebb felébresztő jellegű segítséget is kaphatnak mindennek felismeréséhez a következő időszakban. Mindennek eredményeképpen elképzelhető, hogy lesznek, akiknek nagyot kell változtatniuk életmódjukon, életvitelükön, életpályájájukon; és lesznek olyanok is, akiknek csak kisebb átalakításokra lesz szükségük. Sokan kérdezik tőlem, hogy mit tegyen, aki most gyermeket szül? Itt is fontos megérteni a teljesebb, holisztikusabb összefüggéseket. Egy inkarnálódó életnek is van egy karmája, sorsa.
Valamilyen tapasztalási feladattal van itt. A szülőnek az a dolga, hogy elfogadja, szeresse, sőt ez a legtöbb, életet adjon neki és tisztességesen felnevelje. Aztán tényleg lehetséges, hogy a világ üdvös átalakítását segítő, nagyformátumú vezető lesz belőle, vagy épp ennek fordítottja. Az is lehet, hogy fiatal korában elhagyja a testét, mondjuk egy katasztrófában. Hát ez a kozmikus törvény. Ez az emberi élet. Lássuk a realitásokat. Vagy kérdezik tőlem, hogy mit mondjak annak, aki pályaválasztás előtt áll. Szoktam mondani, ez nagyon egyszerű. Ha valaki mondjuk tanár akar lenni, akkor érdemes megismerni az emberi pszichét. Érdemes nagyfokú önismeretre szert tenni, és mérlegelni, hogy mennyire szeret tanítani, és mennyire szereti a gyermekeket. Aki orvos akar lenni, az számoljon azzal, hogy nemcsak a testet kell gyógyítani, hanem a lelket és a szellemet is. S reméljük, hogy ha egy új világ születik és a szélsőségeink helyett jobban a középutat tudjuk élni, akkor ezek a szempontok talán nem csak hogy bekerülnek az oktatásba, hanem elvárások lesznek egy-egy hivatásban, vagy annak gyakorlása közben. Egy pillanatig se gondoljuk azt azonban, hogy mindaz, ami történik, ami kívül van, az tőlünk független, még ha kritikával illetjük is a mai közgondolkodást, szisztémát, vagy akár a világ vezetőit. Hiszen a vezetőket mi választottuk: tudattalanunk és mostani tudásszintünk tükörképei ők. Ezt a világot mi is fenntartjuk, igénybe vesszük, használjuk, gerjesztjük. Ennek a létrehozásában tudatosan vagy tudattalanul benne vagyunk és benne voltunk akár karmikus múltunknál fakadóan is. Sőt, tovább is mehetek. Abban, hogy ez a világot hibásnak érzékelem, benne van az is, hogy az én tudatom még nem teljesen tiszta. Egyébként nem látnám annak, hiszen minden a maga tökéletességében való. Tehát felelős vagyok a világfolyamatokért.
Ha a közeljövőt tekintjük, meglátásom szerint ahogy a Szaturnusz-Uránusz oppozíció ősszel újra összeáll, majd nem sokkal később a Bakban haladó Plútó a Mérlegbe lépő Szaturnusszal kvadrátba kerül, a fentebb említett változások felgyorsulhatnak, a húr tovább feszülhet, és több lényegi felismerési lehetőség is nyílik. A már elavult régi szisztémával, hibás gondolkodással működtetett rendszerek jobban elkezdenek recsegni-ropogni, összeomlani, avagy elkezdődik ezek megújítása, még ha külső kényszerek hatására is. Azt, hogy mindezt hogyan értelmezhetjük fejlődésünk érdekében, érdemes az írásomban ajánlott lényeglátó gondolkodás alapján végigkövetni. Én azt figyeltem meg, hogy a világban így is, úgy is történik egy visszaszabályozás például úgy, hogy amit önként nem tettünk meg, azt most megtesszük szükségből. Ha tudatosan nem tudjuk leállítani önveszélyességünket, ahogy írtam, akkor megtesszük kényszerből, ami egész egyszerűen a kívánatos fejlődésünket szolgálja. Nagyon egyszerű dolgokra gondoljunk itt: figyeljük meg, hogy az önmagát nem szerető, el nem fogadó egóhoz kapcsolódó kapzsiság, túlzott fogyasztás máris megnyilvánult, például a hitelválság képében, s emiatt az állam azóta sokkal inkább befolyása alá vonja a bankokat. Vagy az újdonsült amerikai elnök, mikor felismerte, hogy egy biztosító cég, amely nagyon sokat ártott a környezetének, tulajdonképpen haszonlesésből az állam által nyújtott segélyt prémium elosztására használta, azt tudta mondani: ezt már nem! Éppenséggel ha előre tekintünk - hogy egy természeti példát is mondjak -, elképzelhető, hogy még ha akarnánk is tovább srófolni az úgynevezett „fenntartható” fejlődést, már nem tudjuk a jó eséllyel bekövetkező energiaválság miatt. S mindez megmenthet egy súlyosabb környezeti katasztrófától, netán az éghajlat felgyorsuló összeomlásától. Ám mindeközben az is észlelhető, hogy az öntudatlan, avagy a régi rend hívei is, nem azért, mert rosszindulatúak, hanem azért, mert még nem képesek másra, próbálják nyomni a „régi lemezt”. S még érdemes számításba venni az ugyancsak nemtudásból fakadó mesterséges háttérmanipulációkat, amivel bizonyos érdek- és tudatcsoportok akár látszatkatasztrófákat gerjeszthetnek hatalmuk, gazdasági befolyásuk, további profitszerzés, vagy netán saját maguk és szűk körük túlélésének biztosítása érdekében.
Amikor a hírekben azt hallom, hogy x autógyár végre újra visszaállhat a régi termelésre változatlan a formában, motivációkkal, ugyanezeket az autókat előállítva, mert az y gazdaság magához tért, abból az látszik, hogy ezen a ponton például lényegi változás nem történt az utóbbi idők nehézségei után. Vagy amikor azt hallom, hogy szociális bolthálózatot hoznak létre Magyarországon a hátrányos helyzetűeknek, ahol az emberek végre ehető élelmiszerhez juthatnak magyar gazdáktól a kiszipolyozó rendszerek kiiktatásával, akkor arra gondolok, hogy erre miért nem lehetett válság nélkül rávenni magunkat? S így tovább, sorolhatnám a példákat. Éljünk az ügyben is éber, tudatos figyelemmel, ami bennünk és körülöttünk történik. Ami a vizsgált időminőség kimenetelét és jövőjét illeti -mint említettem, ez már természetesen csak az asztrológus eszmefuttatása a helyzet ismeretében és az analógiás gondolkodás alapján, avagy „józan paraszti” ésszel- eléggé valószínűnek látom, hogy a növekvő számú megújhodási kísérletek, reformok közül lesznek felszínesek, amolyan tüneti kezelések, mélyreható változásokat hozó igyekezetek, amik kudarcba fulladnak, s némelyikük vagy már most, vagy hosszú megpróbáltatások után eredményre vezethet. Jó eséllyel elindulhatnak valódi, gyökeres átalakulásokat hozó kezdeményezések. Mindezek egy részét magunktól meg fogjuk lépni, jó részüket, - úgy gondolom, sajnos ez lesz a reális - a külső természeti és ember által közvetlenül létrehozott következmények fogják kikényszeríteni. Ezek közül bizony szép számmal lesznek olyan esetek, jelenségek is, ahol még a szorítás sem fogja meghozni a valódi változásokat. Gondoljunk csak arra – erről az előadásaimon bővebben is fogok beszélni – hogy szokásmintáinkat, gondolataink, érzelmeink függésrendszerét milyen nehéz átalakítanunk, és mekkora mértékű tudatosság és jelenlét szükséges ehhez. Ha valaki eléggé felébredt, és mindennapjaiban éli mindezt, annak is hosszú időbe kerül. Mindebből nekem az következik, hogy bizonyos változások kényszerítés, szenvedés nélkül be sem következhetnek, ahogy az is, hogy e folyamatok átfutása sok időbe telik. Még akkor is, ha rövid távon lejátszódó krízisek, avagy katarzisok segítik meg mindezt.
Sajnos elég nagy esélyt látok arra, hogy egy igazi gazdasági mélypont még csak ezután következik be, amihez társulhat egy társadalmi-, majd energia- és ökológiai válság, hiszen ezek egymástól függenek és egymást is gerjesztik. Nem is beszélve arról, hogy mindezekre visszahatnak az elképzelhetően megszaporodó természeti, és az emberi életet minőségileg befolyásoló nehézségek, akár még az ego hatalomvágya, önzése okán kreált módon is. Hosszabb távon én három verziót látok, aminek - ahogyan korábban már kifejtettem – egy lehetséges kezdeti kulminációs pontja a 2010-es évek eleje. A legelső, amit szívem szerint szeretnék, és azért valahol bízom benne, bár kevésbé tartom reálisnak, az az, hogy elég jól vesszük az akadályokat, és elkezdünk viszonylag kisebb kudarcok árán változtatni. Magunktól lebontani a már nem működő rendszereket, előre látva, hosszú távú stratégiával egy időszerű világot építeni, ami sokkal inkább megfelel az ember valódi mivoltának. Ez sem úszható meg súlyos problémák, konfliktusok nélkül, ám ebben a variációban egyre több emberben ébredhet föl az, hogy itt nem pusztulásról, hanem megújhodásról van szó, és az egészet egyre többen és egyre inkább elkezdik úgy felfogni, mint egy házfelújítást. Ebben a nagy közös házban, amiben mindannyian együtt élünk. A második szcenárió az, hogy magatartás- és szokásmintáink, gondolatformáink rabjaként régi válaszokat adunk az új kihívásra. Megpróbáljuk tényleges változás nélkül tovább folytatni mindazt, tartalmában is úgy, mint ahogy eddig. Ezzel csak elodázzuk a szükséges átalakítást és elvetjük a magját egy még súlyosabb kataklizmának, aminek következtében viszont valóban (bár ezt időben később látom bekövetkezni) komoly visszaszabályozásokat élhet meg ez a mostani civilizáció, és gyakorlatilag ennek hatására súlyos kényszerek árán fogunk változni. Akármelyik lehetőség is következik be ezt én nem a 2010-es évek elején látom lezajlani teljes egészében, hanem onnantól számolt 25-70 évig. A harmadikat elég valószínűtlennek látom, és megmondom őszintén a lehető legtragikusabbnak. Ez abban állna, hogy az elkövetkezendő évek csak kevésbé súlyos figyelmeztetéseket tartogatnak számunkra, amikről úgy tűnhet, hogy a régi, éretlen személyiségből adódó reflexekkel áthidalhatók, és így a mostaninál még elembertelenedettebb, eljellemtelenedettebb, erkölcstelen és önpusztító világot tudunk tovább építeni. Ez utóbbi persze nyilvánvalóan egy még látványosabb, és talán nem is olyan késői összeomlásba torkollna, vagy egy olyan vegetálásba, ami az érzőbb és kicsit tudatosabb ember számára, - noha fizikailag nem dől össze minden – egyfajta „világvégét” jelenthet. Bármelyik jövőkép bekövetkezése rajtunk áll, és azon, hogy már az elkövetkezendő hónapokban, években hogyan reagálunk önmagunkra, belsőnk tükreként megjelenő külső hatásokra, s azon, hogy milyenné válunk mindezek által.
Miként találhatom meg ezen nagyobb léptékű folyamatok üdvössé tételében a helyem, mit tehetek időszerűen egyéni életemben szűkebb és tágabb környezetemben az egyéni és közösségi változásért? Hogyan kíván személyiségváltozást a környezettudatosabb lét? Merthogy azt kíván.
S mindezt hogyan tudjuk meglépni a mindennapi életünkben? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kifejtésére most a cikk terjedelmének korlátozott volta miatt nincs lehetőségem, ám aki a Javaslap hirdetéseiben és a Kultúrpart internetes oldalán is meghirdetett előadásaimra eljön, ott mindezekről bővebben hallhat, sőt párbeszédre is van lehetőség. Köszönöm a figyelmet, s azt kívánom, hogy mindenki önébredéséhez hozzájáruljanak az itt olvasottak.
Jelen írásom szűkebb terjedelemben a Javaslap nyári számában is olvasható.