Könyvhétre jelent meg Kemény István Kedves Ismeretlen című regénye, melyet a kiadó az Utas és holdvilághoz hasonlít. Van benne utas, utazás, és még talán holdvilág is, úttörő vasút és rock and roll is, de elsősorban szeretet van benne. Nincs is más dolgunk, mint szeretettel ajánlani az alábbi beszélgetést, és persze magát a könyvet is.
inkább Az ellenség művészete című első prózai vállakozásod lírai díszítettségéhez állt közel. Az elmúlt tíz évben többször volt, hogy radikálisan más irányt vett a regénykísérleted, vagy mindig is ösztönösen a Kedves Ismeretlen irányába haladt a munka…
Mindig ösztönösen a Kedves Ismeretlen irányába haladt a munka, és az idők során talán éppen ezért vett többször is radikálisan más irányt. Mert igazából fogalmam se volt, mit akarok, csak annyit tudtam, hogy ha egyszer végre azt olvasnám, amit akarok, akkor felismerném. Így aztán írtam ezt is meg azt is, így is, meg úgy is, reggelenként visszaolvastam, és néha tényleg felismertem: na ilyen mondatokat szeretnék, csak sokat.
Gyakorlatilag felszámoltad azt a nyelvet, mely Az ellenség művészetét jellemezte. Miért nem akartál azzal a vers-szerű varázsnyelven írni, mely a korai prózai munkáidat jellemezte?
A varázsnyelvet köszönöm, jólesik. A Kedves Ismeretlen más, mint Az ellenség művészete: sokkal hosszabb, több szálon fut a történet, egyáltalán: történetek vannak benne. A varázsnyelvet (ha nekem is szabad így neveznem) igyekeztem benne megőrizni, és (főleg Emma szálán) végig használni is. De húsz évvel öregebb lettem azóta, mogorvább is, valamivel rosszabb a véleményem az emberiségről, mint annak idején, bár azért nem nagyon sokkal. Ha most megpróbáltam volna kizárólag a húsz év előtti nyelven írni, infantilis gügyögés lett volna az eredmény. Hamis és szánalmas. Mindezzel szemben viszont több olyan új elem is került a Kedves Ismeretlenbe, amilyeneket húsz évvel ezelőtt még meg se mertem próbálni: például vicces(nek szánt) részek, meg rengeteg párbeszéd. És ma már több szépséget találok a banalitásokban, mint régen.
Szó esik a Kedves Ismeretlenben popzenéről, ellenzékiségről, undergroundról. Most jutott eszembe, hogy húsz év után megkérdezzem: valójában neked volt valamennyire ellenzéki múltad? „Benne voltál valamiben?”
Aktív és komolyan vehető ellenzéki mozgalom úgy tudom, csak az úgynevezett „demokratikus ellenzék” volt. Én is tudtam, hogy léteznek, és távolról csodáltam őket. De ha esetleg volt egy-két alkalom életem során, amikor bekerülhettem volna közéjük, akkor valószínűleg ösztönösen kerültem el, hogy felismerjem a helyzetet. Gyáva, lusta és önbizalomhiányos vagyok, amit egy profi ellenzéki valószínűleg messziről látott rajtam, ezért nem is forszírozta senki a dolgot. A hőstetteim így elmaradtak. Nyolcvannyolc április elején beléptem a pár hetes, illegális Fideszbe, ami abból állt, hogy aláírtam egy papírt, amit az egyetemi büfénél toltak az orrom alá. Így aztán kb. másfél évig – papíron - valódi ellenzéki voltam.
Az ellenség művészete és a Kedves Ismeretlen is részint a nyolcvanas évek ifjúságáról, a te ifjúkorodról szól, viszont társaságban meglehetősen ritkán sztoriztál az ún. egyetemi évekről.
Nem tudok jól mesélni. Az írás is lassan megy. És fiatalnak is lassú voltam. Lekéstem például az URH-t, a Trabantot és a Kontroll Csoportot. Vagy három évig vártam, hogy egyszer majd jön valaki, és magával cipel egy ilyen koncertre, és eközben a felsoroltak szépen feloszlottak. (Nem volt szép tőlük, megvárhattak volna.) Az első igazi underground koncerten nyolcvanhárom áprilisában voltam a Műegyetem egyik udvarán, és az Európa Kiadót láttam. Nem hittem a fülemnek: mert évek óta éreztem, hogy milyennek kéne lennie az én zenémnek, de ott az udvaron alig mertem elhinni, hogy ez tényleg olyan is. Pedig tényleg majdnem olyan volt, mint amit elvártam, csak valamivel még jobb.
Ha az ember az ún. ifjúságról ír, akkor számolnia kell az adott korosztály szlengjével. Garaczi vagy éppen Nagy Atilla Kristóf például bedolgozta a nyolcvanas évek szubkulturális nyelvet. Neked milyen a viszonyod a szlenghez?
Egész életemben igyekeztem úgy tenni, mintha a kisujjamban lenne a szleng, és csak a finom stílusérzékem miatt használnám ritkán. Valójában soha nem volt a kisujjamban, de nagyon igyekeztem érteni, és ha valamit nem értettem, úgy csináltam, mintha érteném, és az első adandó alkalommal megtanultam. Ma is ez a módszerem. Garaczi és Nagy Atilla szintjéről csak álmodni mernék.
Kamaszok a lányaid. Mennyiben tér el az ő kamaszkoruk a te ifjúságodtól? Tudnak-e valamit kezdeni mondjuk az Európa Kiadóval, vagy a nyolcvanas évek nagy történeteivel?
A fejlett szocialista társadalmat építő, KGST- és Varsói Szerződés-tagállam Magyar Népköztársasággal, melynek vezető ereje a Magyar Szocialista Munkáspárt, társadalmi rendje szilárd, ahol a munka jog és kötelesség, a megtermelt javakból pedig mindenki a munkája szerint részesül – hát ezzel túl sokat nem tudnak és nem is akarnak kezdeni a lányaim, mert hálisten egészségesek. Sokszor én magam se bírok ezzel mit kezdeni. Gyakran úgy érzem, mintha álmodtam volna életem első huszonnyolc évét. Mindazonáltal a lányaim jórészt kívülről tudják az Európa Kiadó, a Bizottság, a Trabant, a Neurotic számait, mert Budapest most is Budapest, a rock and roll most is rock and roll, a nők és a férfiak viszonya pedig ma sem kevésbé problematikus, mint a nyolcvanas években volt. Csak azóta profibbak lettek a cuccok, és lett még négy-öt klasszikus alter zenekar, akiknek az életművét természetesen betéve tudják a lányaim. Ismerik tehát ezt a gazdag hagyományt, sőt, újabban már ők maguk is gazdagítják Kisszínes néven.
A kiadó az Utas és Holdvilággal rokonítja a könyvet. Bár elhangzik Szerb Antal neve is a történetben, azért szerintem nem hasonlít rá. Afféle előtanulmány gyanánt átolvastál olyan könyveket, melyek témája a nagybetűs ifjúság?
Külön ezért nem. Éppen eléggé benne élünk egy ifjúságfüggő korszakban, kissé túlságosan is. Én magam is. Negyven fölött néha úgy érzem, tapintatlanság csador nélkül menni a fiatalok közé. És ettől a parától igyekeztem magam függetleníteni írás közben. Nem nosztalgiaregényt akartam írni a korosztályom letűnt ifjúságáról, hanem egy valódi nagyregényt abból az anyagból, amit igazán ismerek (vagyis abból, amit átéltem). Ezen a biztos alapon írni arról, amit nem ismerek, vagyis mindenről, ami nekem fontos. Vagyis magáról a (kedves) Ismeretlenről, vagyis a Nagy Titkokról. (És mindezek közt persze a Nagybetűs Ifjúságról is, naná.)
Manapság nagyon nehéz a szeretetről beszélni, amikor „gyűlölet-fúgákat” olvashatunk Bernhardtól Jelineken át Ellisig…. A Kedves Ismeretlen egy dafke-humanista könyv. Ez milyen feladatok elé állított írás közben?
Ha egy becsületes ember úgy érzi, nincs benne elég szeretet, akkor többnyire inkább a gyűlöletet választja, mert az legalább őszinte dolog. De szerintem az igazi gyűlölet legalább olyan ritka, mint az igazi szeretet. Én egy mániákusan normális ember vagyok, túlságosan talán nem vagyok naiv se, és nem sok jót várok a jövőtől. Vannak kétségeim az irodalommal meg az igazsággal kapcsolatban is. Úgyhogy csak jobb híján választom a józan észt meg a humanizmust - és inkább hazudozok a szeretetről, mint a gyűlöletről.