Oh, By The Way címmel megjelent a Pink Floyd teljes életművét tartalmazó díszdoboz, mely a pop egyik legkülönösebb varázsládája. Nem tüntet el, hanem teremt. Nem kettéfűrészelt lány bukkan elő, hanem mondjuk tehén (Atom Heart Mother), nem galambok röppennek elő bűvös dobozból, hanem egy disznó (Animals). Csak azt kell eldöntenünk, hogy bűvésztrükkökről van szó, vagy valódi varázslásról.
A varázslatot már a borítók is sejtetik, ott van ugyebár az Ummagumma Freud-szerű látomása, a szobákban egyre kisebb szobák, ezt gondolta tovább a díszdobozt (és a Pink Floyd lemezeket tervező) tervező Storm Thorgerson art workje is.Ezúttal a 14 lemezes életmű első hét lemezét vizsgáljuk meg, egy olyan, kaleidoszkóp-szerű lencsével, amilyennel a The Piper At The Gates Of Down borítóját fotózták. Egy másik lencsével pedig már a populáris korszakukat világítjuk meg az életművet bejáró cikkünk második részében. Ez a fénytörésért felelős lencse ugyebár minden idők egyik legnagyobb kereskedelmi sikert hozott lemezén, a Dark Side Of The Moon borítóján látható, mellyel majd a Pink Floydról szóló sorozatunk második részében foglalkozunk majd.
A díszdobozba csomagolt albumok miniatürizált formában jelentek meg, úgynevezett minivinylen, melyek valóságazonosak, azaz eredeti bakelitek kicsinyített másai, még a nejlon tasakokat is lekicsinyítették, és a bakelitek ún. lemezcímkéit nyomták a CD-k felületére.
A hangban feljavított lemezekhez tehát a hallgató kapott egy rafináltan nyíló díszdobozt, két "tartófalat" melyek oldalt támasztják a lemezeket, és egy posztert. Mondanunk sem kell, hogy a Wish You Were Here eredeti, szürke tasakos külső borítóját is lekicsinyítették…. Az illúzió tökéletes.
Az életműkiadás elsősorban arra jó, hogy szélesebb horizontot nyisson a Pink Floyd életműben. Mivel kisebbek a lemezek, valahogy jobban rájuk is látunk (mert egy rajongó természetesen a Pink Floyd-lemezeket csak bakeliten hallgatta, melyek szétterítve egy egész szobát is betakarnak), így aztán számos olyan kérdést tehetünk fel, melyet korábban elmulasztottunk megvitatni magunkkal.
Negyvenéves távlatban érdekes játék: vajon Waters dalai mellett milyen minőséget képviselnek a Rick Wright-számok, vagy More-on már önálló szerzeménnyel (Spanish Piece) is bemutatkozó Gilmour víziói. Felmerülhet az is, hogy a Relics című első „hőskori” válogatásuk miért nem került fel a sorlemezes listára, amikor közismerten vannak sorlemez értékű válogatások (pl. Rolling Stones Made In Shades). Nincsenek itt a koncertlemezek sem.
Egyáltalán: melyek a hivatalos borítók? A Wish You Were Here például többféle hivatalos coverrel is megjelent, az egyiken középen látható a híres "lángoló emberes" fotó, úgy hogy cím és logó nincs rajta, más kiadásokon van logó és albumcím. Persze, az ilyen játékok csak arra jók, hogy a Pink Floyd monográfusok egy szenvedélyeset vitatkozzanak rajta.
Szintén érdekes kérdés lehet, hogy melyik volt az első dal, mely közvetlen előzménye volt a Dark Side Of The Moon soundjának? A Childhood’s End gitártémája például a Moneynek lehetett a közvetlen előképe. Vagy mégsem?
Ha felparcelláznánk az életművet, hol húznánk a korszakhatárokat?
A Meddle már a Dark Side érett korszakához tartozik, vagy csak lezárja a Dark Side előtti progresszív korszakhatárt? Mert ugyebár az 1971-es Meddle zseniális, számos televíziós főcímben beidézett One Of These Days című száma már egy az egyben a „korszerű Pink Floyd” soundja, ahogy a lemez egésze azt jelzi, hogy a zenekar már teljesen felvértezte magát mindazzal, amely a Dark Side Of The Moon-féle forradalmi hangzással kezdődik a poptörténetben.
Az 1968-as Saucerful Of Secret emblematikus száma, a Set the Controls For Heart Of The Sun a pszichedelikus rock egyik csúcsteljesítménye. Nem is prog-rock, hanem pszichedelikus rock. Egyáltalán: hol kezdődik a progrock és hol ér véget a pszichedeikus rock? Ez a Pink Floyd vonatkozásában különösen izgalmas kérdés lehet. Vagy: Hol ér véget a prog-rock és hol kezdődik a nettó pop – vö: a Dark Side Of The Moon legnépszerűbb dalát, a Money-t.
De az biztos, hogy a Music From The Film More című 1969 júliusában megjelent filmzene albumról a The Nile Song olyan nagy ívű, erőteljes pszichedelia, melyért Nick Cave-től Ian Curtis-ig bárki oda adta volna fél kezét, de ugyanez áll e felvétel ikerszámára, a hasonló dalstruktúrájú Ibiza Bar című kompozícióra is. A Swans és a korai Sonic Youth gitáruniverzuma elképzelhetlen lenne a More nélkül.
Ezen a lemezen található a Cymbaline, az első felvétel, melyet Roger Waters a popipar üzleti jellegéről írt. Ha lehagyták volna a score-ként felfogható „alkalmazott”, nettó kakofón tételeket (pl. Quicksilver, Up the Khyber) Barbet Schroeder filmjének zenéjéből, az egyik legjobb Floyd-lemez lehetett volna a More, így azonban csak az életmű egyik szerethető mellékterméke, számos kiváló dallal.
Ugyanez áll a másik filmzenés vállalkozásra, a La Vallée-ra (rendező: Barbet Schroeder), melynek zenéjét 1972-ben jelentette meg a zenekar Obscured By Clouds címmel. E lemez címadó nyitódalában bomlik ki talán először Gilmour ízes, jellegzetes, kései szólólemezein is tetten érhető gitársoundja. Az egyébként keményebb, blues-rockosabb album valóban inkább egy populáris kísérlet a lényegre törő megszólalásra, mely egy zárvány a Floyd életművében, hiszen ekkor már világos, hogy a zenekar a Meddle-féle irányban megy majd tovább.
Annak ellenére, hogy az Obscured By Clouds bekerült az amerikai Top 50-be, és Angliában a hatodik helyre csúszott az eladási listán. (A Free Four című dalban tesz említést Waters a második világháborúban hősi halált halt apjáról – e téma bomlik majd ki 1983-ban a Final Cut-ban.
Aztán az sem kétséges, hogy az Ördögűző zenés víziójához nem a Mike Oldfield Tubular Bells-ét kellett volna beszerkeszteni, hanem az 1970-es Atom Heart Mothert nyitó betétdalát, a Father’s Shout-ot – sokkal kísértetiesebb, és a szimfonikus és atmoszférikus karaktere miatt jobban illett volna az Ördögűzőhöz.
A Pink Floyd az underground, krízis-rock karakterű sound egyik megteremtője, a The Piper At The Gates Of Dawn nyitó felvétele, az Astronomy Dominé és a Lucifer Sam hangképe valójában a konkrét előzménye a hetvenes évek elején kiteljesedő populárisabb undergroundnak, e dalok nélkül nehéz mondjuk Bowie korai klasszikusait elképzelni.
De ott van az Saucerful Of Secrets nyitó száma, a Let There More Light című Waters-dal, melynek gitártémáját a Chemical Brothers vett kölcsön. Az Astronomy Dominét egyébként inkább az Ummagummáról ajánljuk, ott sokkal atmoszférikusabb, érettebb hangszerelésben játssza a zenekar.
És hogy melyik az a lemez, mellyel a barátnődet sosem tudnád rávenni arra, hogy megszeresse a Pink Floydot? Nos, talán az Ummagumma zajköltészete az, de valójában minden korai Pink Floyd-lemez a popkultúra egy-egy hitelesített csodája, a progresszív rock bibliájának az ószövetségi könyvei, melyek megjósolják az eljövetelt, mely a Dark Side Of The Moon, a Wish You Were Here és a The Wall lemezekkel jön el.
(Folyt. Köv.)