A Sohatöbbet harmadszor című jótékonysági aukció sorozat első napján a legnagyobb bevételt Kadhim Haydar 1 600 000 forintért eladott műve hozta. Ám az 1 forintos kikiáltási árról induló Rákosi portré is végül megtalálta az őt megillető nappalit. Ezentúl 70 000 forint értékben fog ékesíteni egy lakást.
A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium ajánlotta fel a körülbelül 230 darabból álló, kommunista relikviákat tartalmazó gyűjteményét. A bevételt az iszapkatasztrófa áldozatainak megsegítésére fordítják.Remek promócióval vezették fel az eseményt, hirdetések, facebook eventek hívták az embert, hogy vegyen egy Lenint 1000 forintért! Ráadásul még vonzóbbá tette az árverést, hogy a Dumaszínház humoristái vállalták a kikiáltók szerepét. Ennek köszönhető, hogy délután 6 órakor alig lehetett beférni a Pintér Galériába. Az ember hol egy kamerába, hol egy ideges műértőbe ütközött. Természetesen a négyórás árverés alatt igen megcsappant a közönség, és csak a kemény mag húzta késő estig.
Fotók: Szakály Fruzsina
A köszöntő beszédekből megtudjuk, nagy az érdeklődés külföldről, több telefonos licitre számíthatunk az Arab Emirátusokból és Japánból is. Végül Litkai Gergely veszi kezébe a mindent eldöntő kalapácsot, és kezdődhet a licit. Az első harminc tétel eladása Litkainak köszönhetően végeláthatatlanul hosszúra nyúlik. Igaz, hogy szórakoztató előadásban van részünk, ám többen felháborodnak ezen ez elnyújtott licitáláson. Egy középkorú műgyűjtő „öreg róka” kifejti nekünk a véleményét: „Litkai rosszul vezeti a licitet. Órákat kell várni egy-egy tételre a viccek miatt. Ha humorra vágyom, majd elmegyek egy Dumaszínházba!”
Persze vannak olyanok is, akik remekül szórakoznak, a társaság rendkívül heterogén. Találkozunk idős bácsival, akit a gyerekei küldtek el megnézni az eseményt, mert nekik nincs ilyenre idejük, de kíváncsiak rá, hogy mennyiért kelnek el a Leninek. Egy fiatalabb úriember kérdésünkre, hogy miért jött el, azt feleli: „Csak és kizárólag azért, mert meghívtak. Vicces, hogy ilyen képeket ilyen áron akarnak eladni”- órájára néz. - „De már nem húzom sokáig...” Még mielőtt a mondatot befejezné, felugrik és vesz egy képet, mondván, a feleségének tetszett. A következő húsz percben pedig még három másik kommunista relikviával gazdagodik.
Végül Litkai Benk Dénesnek adja át a terepet, aki szintén nagyon lassan vezeti az aukciót, de viccek nélkül. Ekkor a közönség nagy része hirtelen eltűnik, pedig most jön a licit legizgalmasabb pontja, Kadhim Kayar „Elmondott nekünk mindent, amit tudott” című alkotása. A festmény a teljes minimalizmus szellemében készült, ám Benk remek érzékkel vezeti fel. Azt mondja, a művész festményei 10-20 ezer dolláros áron forognak kézről-kézre a műgyűjtő világban. Ekkor beindul a fejvesztett licitálás, és a 100 000 forintról induló alkotás végül másfél milliós áron kerül eladásra. Egy egyetemista fiú felhördül a közönségből: „Mondom, hogy ennyire sznobok bameg, csak azért nyomták el ennyire drágán, mert mondta, hogy 10 ezer dollár.”
Sok-sok Lenin és dolgozó nép, gyár, Angyalföld után színpadra lép Csenki Attila. A három komikus közül ő az egyetlen, akinek valóban van tapasztalata aukciók terén, hiszen régebben galériában dolgozott. Ekkor már viszonylag kevesen lézengenek a termekben. Csenki könnyed humorral, gyorsan vezeti a licitet, igazi felüdülés a két izzadságszagú előadás után. Az ő megtiszteltetése az, hogy áruba bocsássa – 1 forintos kikiáltási áron – a Rákosi fotót, amelyhez elmondja a történetet: a kép húsz éve porosodik és vergődik különböző pincék legalján. Senkinek soha nem kellett, kidobni mégsem merték. A licitálók humorérzék hiányában rögtön 10 000 forintra becsülik a „leghaszontalanabb” alkotást, és pillanatok alatt elkel 70 000 forintért.
Ezt az izgalmat követően még kikiáltásra kerül néhány Lenin tízezer forintos nagyságban, majd Mikulás napján berekesztik az aukciót. A licit december 8-án folytatódik, mikor a valós kereskedelmi értékkel rendelkező alkotásokat árverezik el.
Kifelé menet még egy pillantást vethetünk az ekkor már pukkanós nejlonba csomagolt Rákosi elvtársra, és halljuk a fent említett egyetemista fiú konklúzióját: „Hát, nem nagyon vitték a Lenineket...”