„Hogyan viseled el önmagadat
amikor közös zárkában vagytok?”
A mai napon nem lehetett játszani. Nem voltak megjátszatlan órák, percek. Minden a múltban. A múlt pedig beleerjed a mába. Savanyú, maró égetése továbbcsúszik, le a tárt torok mélyére. Ezerfejű szörnye a gyötrődésnek.
Lehullt virágszirmok fölött zokogó méhek. Körtáncot járó Jézuskák a sebtapaszok labirintusában.
Hogy mennyit lehetett ebből beszúrni egy hamvas telefonkagylóba?!
Fehér lapon igék, fehér éjszakában számtalan fehér éjszillánk, a vörös mohóságban megannyi vörös – emberi – mohóság.
Barázdák a föld alatt suhanó arcokon. Röpke mozdulat, újabb kiszálló. Dervistánc. Az én kiszállok látszólagos nyugalmába beleketyeg az elkerítettség pontos időmérő eszköze.
Az ajtók mindig ugyanott záródnak. A látókörben. A látókörök mindig ugyanott záródnak. A csukódó ajtókban…
És a csúcsokról szarkasztikusan mosolyog le a talapzat!
Út
Abroncsokat a Földnek. A csendbe sikló sínkígyók magányba való párosodása továbbítja a holt dobozok lüktető húsgöngyölegeit. Az üvegpiszok áttörése megannyi gigantikus vaspiramist nemz, jéglelkében ostoba, kolduló, kis lélekmanókkal. Késpenge. Hófehér élén meggyőzően vöröslik tudati kettészakadásunk vére. Hangok, buborékok, apokaliptikus szóaberrációk az időhöz, az örök bálványhoz. A cserepek soha nem köszönnek vissza. Széthullásuk belecsörömpöl a feledésbe, a tó tükrén két-három töréskörrel. Miértek és hogyantovábbok lüktetésére hűvös, borogató molekulák simulnak, míg az öntőminta változatlan.
Újabb és újabb eszmélések, a sűrű hajból kirázott álmok, bölcsők, koboldok, szögek és keresztek. Ölünkben sziklák, havas sapkájukat simító felhasadt felhőtenyerekkel. Már tulajdon! Váltságdíja nem a klasszikus ~INRI~; valami, ami még egyetemesebb: az abroncsolás ösztöne…
Az utolsó eszmélés, nem Kocsárd, nem Szárszó. A Bukarest - Sepsiszentgyörgy vérvonal utolsó állomása. Le-, de nem kiszállás. Szállás.
Kisváros
Békésen roppanó léptek a mohó avaron. Köröskörül ölelkező falelkek, karok a harmatnyoszolyán; kéreghasító tompulást vérző holnapok között sétál a hazatérő magány. Hajában a múlt szemcséi, a homlokát beívelő Út alatt csillanó negyedfények. Életük rövid tükrében vajúdó anyák vérét lopva születnek a holtak. Születésük, nemlétező terük beszaladása
- köldökzsinórok a pázsiton -
- zsinórok a földön –
- acélsodronyok a kavicson -
- szögesdrót a szirten…
A kígyó pedig egyre hosszabb – sehol már a hét mérföld. Sehol a Grimmek, a Hauffok, az Andersenek! Megszakadó erek pattogásai, gátak, kapuk, siratófalak – percenként süvít egy tehervonat. Megannyi kis arctalanság, konok egyberobbanás, várakozás. Tompa várakozás. A mozgólépcsők pedig, lábaik üszkösödésén nevetők örökös rab-urai. Az út soha nem rövidül beérkezésbe. Csak mi rövidülünk, még ki tudja, meddig…
„Kattan a kazetta,
fordul az orsó.
Elalszol két szám,
a fiú- és férfikor között.”