Hód Adrienn és Társulata, a HODWORKS idén márciusban elnyerte a magyar táncélet egyik legnagyobb elismerésének számító Lábán Rudolf-díjat Basse danse című előadással, mely az utóbbi időben több nemzetközi díjat is begyűjtött. Kitüntetésektől függetlenül megpróbáltunk bepillantást nyerni a fantasztikus előadás és a tánccsoport kulisszái mögé.
Hód Adriennel, a HODWORKS alapítójával és koreográfusával találkoztunk, aki legújabb előadásuk kapcsán mesélt arról, hogyan áll össze egy darab, miért küzd annyit a jelmezekkel, és miért döbben meg azon, hogy egyáltalán létezik.Mesélj egy kicsit az eddigi előadásaitokról.
A legutóbbi darabnak, a Basse danse előadásnak volt előzménye: 2010 márciusában elindítottunk az együttessel egy olyan sorozatot, amely a Mindennapi rutin címet viselte. Ez hat részből állt, és a Gödörben játszottuk. A produkciós kényszert akartuk félretenni, és időt akartunk nyerni arra, hogy megtaláljuk azt a hangot és mozgásformát, amivel kommunikálni tudunk.
A próbafolyamatok alatt megpróbáltunk az alapokra fókuszálni: a térre, az időre és a dinamikára – ha ezeket meghatározod, akkor a mozgás formája, időbeli terjedelme és ereje adottá válik.
Ezért mentünk le teljesen az alapokig, és 3 előadás keretében ezekkel foglalkoztunk. Utána jött témaként még az ember, ami érzelmekkel, viszonyokkal rendelkezik, és változnak a tudatállapotai. Nem volt cél, hogy az előadások szóljanak bármiről, vagy egységet alkossanak, csak kísérleteztünk. Aztán rájöttünk, hogy visszajelzéseket szeretnénk kapni, együtt szeretnénk gondolkodni a nézőkkel. Hogy mit láttak, hogy érezték magukat – így mutattuk be őket.
A hat előadás alatt nőtt a közönség és a mi tudásunk is – egyre komplexebb dolgok kerültek bele az utolsó két-három előadásba.
A tapasztalatainkból elkezdett kialakulni egy mozgásnyelv, elkezdtük érteni egymást a táncosokkal, és akkor döntöttük el, hogy ebből megpróbálunk valamit összefoglalni. Ez lett a Basse danse.
2011-ben négy hónapot töltöttünk Berlinben egy Leonardo-ösztöndíjjal, ott csiszoltuk és sűrítettük az előadást. Amikor elkezdett formálódni a darab, akkor már nagyjából tudtam, hogy mit szeretnék előtérbe helyezni, és ez meghatározta például a zeneválasztást is. Azért választottam a reneszánsz udvari tánczenéket, mert úgy éreztem, hogy ez ellentétben áll azzal, amit az a négy ember csinál a színpadon. A négy táncos külön, nem egyetértésben mozog, mindegyikük egy külön karakter. Nincs sztori, inkább lenyomatok, érzetek, kapcsolódási lehetőségek – de egy táncelőadásnál nem elvárás, hogy legyen történet.
A Basse danse-al beneveztetek az Aerowaves-re is.
Igen, aminek Londonban van a központja, és 430 jelentkezőből válogattak idén. A művészeti vezető John Ashford, mellette pedig számtalan európai ország szakértője gyűlik össze, hogy egy párnapos válogató során kiválasszák a legjobbakat. Mi bekerültünk a húsz legjobba.
Számítottatok erre?
Azt éreztük, hogy egy új mozgásforma, egy új nyelv alakult ki, ami önálló életre kelt, olyan kommunikáció, ami egy új anyag lett. Hogy ez jó vagy sem, azt nem gondoltuk végig. Bizonyosak voltunk benne, hogy több szinten tartja magát a dolog, van fizikális megfelelője, van a táncosoknak jelenléte, van benne viszonyrendszer, és valahol az egésznek van hangulata és struktúrája, ami mond valamit. De az elég szubjektív, hogy kinek mit, így szerintem szerencse is volt benne, hogy beválogattak minket. A befogadótól kell egy nagy adag figyelem, hogy élvezze az előadást.
Mi az új projekt?
Az is egy pályázat kapcsán indult el. A Jardin d’ Europe egy uniós projekt, aminek a Műhely Alapítvány a magyar partnere. Ők hirdették meg a pályázatot, ami a koprodukcióról szól, vagyis minimum 3 európai országnak kell benne lenni. Nekünk nagy szerencsénkre ez elég egyszerűen működött, mert a Molnár Csaba, az egyik táncos szlovák, a Marco Torrice olasz, én pedig magyar vagyok. Először féltünk attól, hogy túl belterjesnek fogják találni a dolgot, de úgy döntöttünk, hogy nekünk ez így jó. Van egy csomó közös tapasztalatunk, és ezt szeretnénk tovább folytatni.
Szerettem volna egy olyan munkát, amiben nem egyedül vagyok külső vezető és koreográfus, ezért 3-an kezdtünk el dolgozni 4 táncossal, és az elején mindenki saját maga épített. Néztük egymás munkáit, irányait, és a többiek által felvetett ötleteket beemeltük a saját részünkbe. Ezekből az átfedésekből most oda jutottunk, hogy született egy olyan mozgásvilág, ami teljesen idegen és érthetetlen. Ez nem olyan nagydolog, mert a táncot néha elég nehéz értelmezni, de a közönség mondjuk már megtanulta, hogy egy egyedül lassan táncoló lány esetleg szerelmes, vagy vár valakire.
Mi ilyenekkel nem foglalkozunk. Számunkra létezik a csupasz tér és a táncos, és ez az a mozgásforma, ami tényleg idegen még nekünk is. Először azt éreztem, hogy úristen, nekem ezt meg kell fejtenem. Megijedtem, hogy olyat csináltunk, amit nem lehet érteni, aztán megnyugodtam, hogy ez nem feltétlenül rossz. Attól, hogy nem tudunk valamit értelmezni, mert nincs hozzá kulcsunk, és emiatt idegennek érezzük, attól az még létezik, és el kell fogadnunk. Most élvezem ennek a tudásnak a hiányát.
Vannak nagyon konkrét, és vannak nehezen definiálható részei, és arra keressük a választ, hogy ezek hogy férnek meg egymás mellett, és ez hogyan csapódik le a nézőben. Hol a határ a befogadás és a teljes elutasítás között – a cél persze a befogadás felé közelíteni.
Nagyban építek a táncosok személyiségére, tehát ezek nem betanított mozdulatok, nem az történik, hogy felállok, és megmutatom, hogy milyen mozgásokat kell egymás mellé rakni, hanem vannak bizonyos játékszabályok, amiket a táncosok önállóan kezdenek el feldolgozni. Döntő, hogy a táncos nyitott legyen, hogyan mozdul meg, rögzíti-e a mozdulatait, mert azt én továbbvihetem, és ez alapján adhatom a következő instrukciót. Ami a színpadon történik, az improvizatív mozgás, de úgy, hogy a jellege, a minősége, a karaktere nagyon határozottan körvonalazható már a próbák alatt is. Ők tudják, hogy mi fog történni, hogy ez milyen hatással lesz a környezetükre.
A Basse danse-próbafolyamatok alatt nagyon izgalmas dolog volt, hogyan lehet kézben tartani a táncosok önálló döntési szabadságát és azt, amit én kívülről meghatározok, hogyan foglalom keretbe az egészet, hogyan játszom a táncos kötöttségével és szabadságával.
A próbán csak szöveges instrukciókat adsz?
Csak szövegeset, nem mozgok, csak a két kezemmel mutogatok. Nem gondoltam volna, hogy szavakkal le lehet fedni a táncot, hiszen én is évekig táncoltam, de mégis sikerül. Fiatalabb koromban nem tudtam elképzelni, hogy lehet valaki úgy koreográfus, hogy nem táncos, de rá kellett jönnöm, hogy működik. Kialakul egy nyelvezet, amit a táncos és a koreográfus ért, és ez folyamatosan fejlődik. Vannak irányok, tempók, egyértelmű utasítások, és vannak azok, amiket már mi alakítottunk ki magunk között. De ezt mindenkinek el lehet magyarázni – egy testnek van egy formája, és ezt a testet egy térbe helyezed, amivel aztán elkezdesz dolgozni. A mozgást könnyű megérteni, mert egyszerű dolgokból épül fel, de rengeteg megformálása lehetséges.
Ha te elképzelsz egy előadást, akkor mozgás jelenik meg a fejedben?
Igen. Én tipikusan a női gondolkodó vagyok, nem strukturáltan, elejétől végéig gondolom át a folyamatokat, hanem a megvalósítandó fizikai feladataim, a tapasztalásaim és kérdéseim valahol összeérnek. A részletek, a mozdulatok elkezdenek önálló életet élni, más szálon futni, visszaszólni, érni, növekedni, aztán valahogy nyernek egy rendezett formát. Olyankor jön a nehézség, és a mostani előadással épp itt tartunk, hogy amikor már mindent beleraktam az anyagba, ami engem érdekel, akkor lehet, hogy egy teljesen más formáját mutatja, mint amiből kiindult. Ilyenkor kell meghozni azt a döntést, hogy mire akarom a néző figyelmét irányítani, és mi az, ami nekem ebből fontos. Vágni kell, ami túl sok, hiába szép emlék.
Az élet bármely kérdését fel lehet dolgozni tánccal?
Szerintem igen, persze ez mindenkinél változó. Én például sokat gondolkozom azon, hogy reggelente, amikor felkelek, visszamegyek az „itt és a most”-ba. Tudom, hogy hova születtem, hogy ez egy kultúra, van múltunk, jelenünk és lesz jövőnk, és tudom, hogy ami van, az nagyban meghatároz minket. Akármennyire is szeretnék más nyelvet beszélni, nem lehet, mert így tudok kommunikálni a többi emberrel. De reggelente sokszor megdöbbent, hogy élek. Hogy létezem. Mert nem mindig olyan egyértelmű. Ilyenkor szeretem letisztázni a dolgokat, és megfogalmazni, hogy engem mi érdekel, ahogy feltettem már magamnak azt a kérdést is sokszor, hogy miért ragaszkodom annyira a tánchoz és a mozgáshoz. Eddig ezt csináltam, ebből élek és ehhez értek… de tényleg ez a vágyam?
És ha visszagondolok, akkor rájövök, hogy igen, mert nekem a létezni annyit jelent, hogy megmozdulni. Persze létezem akkor is, ha nem mozgok, csak úgy érzem, hogy egy hajszál választ el olyankor attól, hogy ne legyek.
A mozgás persze húz magával több összetevőt, időt, hangot, fényeket, de érdekes, hogy a látvány most épp csak alapfokon érdekel. Egyébként sosem tudok lezárni folyamatokat, a változás lehetőségét mindig meghagyom. Most a látványban az ember érdekel egyedül, aki megjelenik egy térben, amit színháznak neveznek. Nem szoktam díszleteket használni, a jelmezek is egyszerűek, bár az meg egy külön téma. A ruhák nagyon erős jegyek, és ezzel nagyon sokat dolgozunk, mert ha van ruha, az már nagyon meghatároz, de ha nincs, az is. Még a Rutin alatt próbáltuk ki, hogy mi van akkor, ha a szereplők által viselt ruha nem befolyásolja a viselkedésüket. Ez a táncosok részéről még működik is, mert ők tudnak ezzel nem foglalkozni. A testükkel dolgoznak, de emellett színészek is, személyes múltakkal. Kifelé viszont a jelmezek teljesen más jeleket adnak, és a néző néha óhatatlanul is arra figyel.
Még nem igazán tudom, merre kerekítjük ezt a részt, mert az alap elképzelés az, hogy ne adjon hozzá és ne is vegyen el az előadásból, maradjon semleges, de tudom, hogy ezt elérni nem lehet. Egy meztelen nő számtalan gondolatot elindít, még akkor is, ha ő a lehető legnagyobb természetességgel mozog meztelenül. Senkinek sem fog az eszébe jutni, hogy a koreográfus azt mondta neki, ha tetszik, vegye fel a ruháját, ha nem, akkor ne. Előbb jut eszükbe az erotika vagy a kiszolgáltatottság, vagy egy más társítás.
Van olyan tánc, ami nem erotikus?
Attól függ, ki nézi. Vannak olyan nézői szemek, akik a mozgást nagyon erősen kötik az erotikához, de akadnak olyanok, akik nem. Én nem hajtok kifejezetten az erotikusságra, de sejtem, hogy két táncoló lány látványa milyen gondolatokat indíthat el. Vannak olyan táncok, amik erre fókuszálnak, mint mondjuk a hastánc vagy a „rúdtánc”.
Az emberek az életben praktikusan mozognak, vagyis épp annyi mozdulatot tesznek meg, ami valamilyen módon még hasznos. Elnyúlsz valamiért, emelsz, bezársz valamit, a tánc pedig kinyúlik ebből a praktikusságból, ahogy az erotikában is. Olyankor ellazul, kinyílik az ember.
Meg lehet élni táncosként?
Itthon vannak olyan független együttesek, akik tudnak pályázni a minisztériumnál olyan működési alapra, amiből fenn tudnak tartani egy társulatot. Ebből nincs sok, és mi sem tartozunk ezek közé, de most minden eleve nagyon kétséges. Sajnos felülről döntenek sok mindenről, kevés a szakmaiság és a pénz, és jó lenne elmozdulni valamerre. Most javarészt uniós pénzből dolgozunk, és van egy menedzserünk tavaly óta Imely Zoli személyében, aki a mostani előadáshoz koprodukciós partnereket keresett és sikerrel talált.
Amiben én dolgozom, a kicsi, kísérleti színház nem is tart akkora érdeklődésre számot, és a nézőközönség nem igazán tartja el. Amit mi csinálunk, az nem alkalmas arra, hogy 600 ember nézze egyszerre, mert akkor pont a finom részletei vesznek el.