Ha eddig nem csalódtunk a Deerhunter csapatában, akkor vajon most mi okunk lenne ezt tenni? A banda ötödik lemeze alapján egyértelmű, hogy az égvilágon semmi.
A Monomania ugyanis könnyűszerrel halad tovább az elődei által kikövezett útvonalon úgy, hogy talán a csapat eddigi legegyenletesebb műve lett: a korábban itt-ott azért fel-felbukkanó üresjáratokkal szemben a lemez majdhogynem végig rendkívül magas fokozaton teljesít, és istenigazából csak a játékidő legvégén fogy el belőle kicsit a lendület, amiért, igaz, az anyag többi része bőven kárpótol. A kiegyensúlyozott miliő mellé ugyanis a formációnak egy másik üdvözölhető újítást is sikerült bevonnia a képbe, hiszen az ötödik lett a Deerhunter egyik legzajosabb és legszétroncsoltabb munkája, aminek erényein azonban még az sem tudott tompítani, hogy az együttes az esetek kilencven százalékában valóban úgy szól, mint egy épp ripityárahulló, ósdi fűnyíró - a nyitó Neon Junkyard elég kapatosan, szétesően képes csak battyogni; a slágeres Dream Captain ránk förmedve okádja magából a recsegést; a Leather Jacket II pedig villával széttrancsírozott kakofóniával próbálja kipucolni a rajongók hallójáratait. A meglehetősen szertelen hozzáállás ellenére az egyértelműen popos struktúrák azonban megmaradtak, sőt, a DH csak még szorosabbra húzta a lekerekített, könnyen fogyasztható dalokhoz fűződő viszonyát, így egy-két perces absztrakt szösszenetek és bizarr, experimentális kilengések nincsenek; közérthető slágerek és egy jó nagy adag ipari törmelék viszont már igen; ráadásul furcsamód néhány olyan szerzemény is helyet kapott az albumon, amiket érezhetően simábbra csiszoltak (The Missing, T.H.M.) a többihez képest. Azonban akár a bőrhorzsoló, szélsőséges magatartású darabokról, akár tisztára érlelt lo-fi nótákról van szó, egy dolog mindvégig azonos maradt: a Deerhunter zsenialitása. Az első tíz szám ugyanis gyakorlatilag egy olyan, fölösleges pillanatoktól mentes korong képét mutatja, amely elegendő pozitívummal szolgál egyrészt arra, hogy még a felejthető záró etap se szúrjon szemet nekünk; másrészt pedig arra, hogy ismét kijelenthessük, kevés becsülendőbb és tartósabb gitárzenekar létezik az amerikai ötösnél manapság.
84%