Van egy régi, középkori adventi ének, a várakozás dala: Veni, veni, Emmanuel. Ebben legalább hatféle neve van az eljövendőnek, ezek egyike a Napkelet.
Várjuk a havat, zsörtölődünk az aktuális időjárás és a sok sötét miatt, káprázik a szemünk a tengernyi villogó girlandtól, és nem megy ki a fejünkből a boltban hallott Jingle bells... félreismerhetetlenül december van. Várjuk a havat és a hideget, hogy legalább egy kicsit karácsonyi hangulatunk legyen, aztán amikor lehullik, valahogy túl gyorsan válik a hó sárrá, közlekedési akadállyá, baleset okává. A hóval van a gond? Vagy a jobb napokra való várakozással? Vagy túl hideg Magyarország klímája, hogy minden tökéletes legyen?Ó, ja hogy nem is a havat várjuk?
Mondjuk akkor, hogy a karácsonyt. Várjuk zenével, ajándéklistával, csili-vili dekorációkkal. De mintha a karácsonyi hangulat nem járulék lenne, hanem immár cél. Giccses karácsonyi történeteket olvasunk vagy nézünk, aggódunk az ajándékok költsége miatt, többet veszekedünk a családban, és valahogy mindig máshogy sül el az egész, mint tervezzük.
Úgy vagyunk megalkotva, hogy alapvetően a jelenben éljünk, és nem más idősíkban, s nem is lehet hibáztatni senkit, ha nem a világ nyomorúságával, háborúval, erőszakkal, hajléktalanokkal foglalkozik folyamatosan. De ha csupán kampányszerűen figyelünk oda a a szomszéd bácsira, a rákos gyerekekre, a koldusra vagy akár a családra, az még csak csepp a tengerben. Pedig képesek lennénk megtölteni. Nem jó, ha az év többi szakában becsukjuk a szemünket. Az sem, ha beeresztünk mindent, és magunk roppanunk bele. Híján vagyunk az egyensúlynak – és az advent, a karácsonyt megelőző négy hét pontosan ezt kínálja. Hogy megálljunk egy percre. Hogy végiggondoljuk, merre tartunk, és hogy mi fontos az életünkben. Mert ez nem a télapó ideje, hanem a várakozásé. A kiemelt jelenben élésé.
A mai ember – az utóbbi száz évben jót leszoktattuk magunkat – nem szeret a jelenben lenni, nem szeret csöndben lenni, várakozni, hanem minél hamarabb akarunk mindent, lehetőleg azonnal. Eljutni A-ból B-be, a sor elejére kerülni, megkapni, beszélni vele, elintézni, letudni, fél füllel figyelni, tévét nézni, még véletlenül se legyen köröttünk csönd, üres idő. Még meghallanánk valamit onnan belülről. És a rohanással együtt ténylegesen elfelejtettünk várakozni. Pedig az advent erről szól: tudjuk, hogy eljön, türelemmel várjuk, és annál nagyobb lesz az öröm, mikor megjön. Aktívan. Jelen vagyunk – és ezt teszi értékessé az ünnepet. Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, mondja Exupéry rókája. De ma már nem sikk rászánni az időt a dolgokra – hát kompenzálunk pénzzel. Nem véletlen a mindenáron eladni akarás, az üresre fújt hangulat, a mérhetetlen önáltatás. A 20.-21. században a mennyiség végleg elsöpri a minőséget.
Nem véletlen viszont az sem, hogy ilyenkor olyan zenéket hallgatunk és éneklünk, olyan színeket használunk és olyan sütiket sütünk, melyeket máskor az évben sosem, mert ez csak karácsonyi dallam, étkészlet, szokás. Az ünnepeket már valószínűleg az ősember is másként élte meg, mint a hétköznapokat. Homo festivusként másként működik az idő, megáll a pillanat: kitágulnak a normák, többet eszünk, alszunk, többet vagyunk együtt, többet veszekszünk (ad absurdum odafigyelünk egymásra). Mert hagyományosan az ünnepben minden egy icipicit mértéken felüli – nem mértéktelen, csak a határok tágulnak ki a kiemelt időben. Az élet azonban jó esetben arányos marad. Nem véletlenül van ez a négy hét karácsony előtt. Régen böjt is járult hozzá, hiszen így marad meg az egyensúly, koplalni kell, hogy majd férjen a pocakba. Figyeljük meg, mit eszünk karácsony böjtjén, 24-én: halat – hiszen az még csak az előeste. Várakozás az angyalra, a Kisjézusra, a Santa Clausra, az ajándékra vagy a gyertyagyújtásra. Várakozás az eljövendőre. Várunk, hogy annál nagyobb legyen az öröm, magunkba szállunk, hogy aztán örülhessünk – nemcsak egymásnak, hanem a sötétből való megszabadulásnak.
És nézzünk a szimbólum mélyére. Talán a világban való sötétséghez mi is hozzájárultunk.
Lehet persze mondani, hogy bűn nincs is, modern világot élünk, ez egy elavult fogalom, és ha így meg úgy csavarjuk és figyelembe vesszük és egyáltalán, akkor tulajdonképpen mindent szabad. Mielőtt azonban teljesen elvetnénk ezt a fogalmat, nézzünk csak körül alaposan: tényleg olyan jól megy minden, mint ahogy kellene, a mostani legokosabb és legfejlettebb és minden tekintetben kiváló generációban? Vagy van, amit nem veszünk észre ebben a lehetséges világok legjobbikában? Lehet, hogy tényleg szükségünk volna valamiféle deus ex machinára, aki megment a szabadságunk féktelen következményeitől?
Advent a latin adventus Domini kifejezésből származik, azt jelenti: az Úr eljövetele. Mert mondhatjuk, hogy a karácsony a család ünnepe, a szeretet ünnepe (a többi neopogány elnevezés említésre sem méltó), de amiből valójában az kiindult, az ez: Isten eljön.
Az a valaki, aki a világot teremtette, és akinek csak a nyomait figyelhetjük legfeljebb, őt magát nem – az a valaki nemes egyszerűséggel felkerekedik, bekopog az ajtón, és belép. Jön, mint a fény az éjszakában. Nem véletlen, hogy pont az év leghosszabb éjjelének régi pogány ünnepére tették a karácsonyt. Itt a fény az alagút végén, innentől egyre fogy a sötét, a hideg, a tél. Valami más van itt, mint a hétköznapok robotja, valami, amire oda kell figyelni. És azért az nem kis dolog, hogy – akárhogy nézzük is – az Isten fogta magát, leszállt a felfoghatatlan magasból, és megfogható, sőt, törékeny pici lénnyé vált. Ha ez nem nagy dolog, akkor semmi. Lehet persze erre vállat vonni: mit érdekel engem az élet, a világmindenség, meg minden. De érdemes?
Van egy régi, középkori adventi ének, a várakozás dala: Veni, veni, Emmanuel. Ebben legalább hatféle neve van az eljövendőnek, ezek egyike a Napkelet. Jobban, mint őr a hajnalt, mondja a régi zsoltár, várjuk őt. Jobban, mint a villamost,mint a munkaidő végét, jobban, mint Godot-t. Sokkal jobban. Hisz mindig van valami bajunk, örökké szomjasak vagyunk. De a karácsony, ha nem is oltja még el a szomjat, de megmutatja a kúthoz az utat.
Lássuk meg a száncsengős képeslapok, az üveggömbök és az egész fenyőillatú mizéria mögött a lényeget! Hiszen valami belső iránytűnél fogva valamennyien pontosan tudjuk, hogy a kapott ajándékba mennyire adta bele magát a másik. Van, hogy csak a pénze van benne. Vagy a figyelme is. Vagy a szeretete is. És ekkor már csaknem mindegy, mennyit költ rá az ember. Mert az ajándék csak egy kifejezésmód a sok közül, hogy kifejezzük a kifejezhetetlent. És ha még jobban megfigyeljük a betlehemi kicsi jászolt, benne a pólyással, láthatjuk, hogy ő egyetlen forint nélkül jött – márkás csokoládé helyett önmagát adta.
És ez azt jelenti, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Hogy nem vagyunk egyedül ebben a túlélési harcszíntérré torzult földön; hogy Valaki szeret minket annyira, hogy megszületik a világba, felnő, él, és meghal értünk.