Ott ültünk Éváékkal az egyik kupéban a zöld, műanyag borítású üléseken, ahol is éppen folyamatban volt szerelembe esésem Évával, amikor elért bennünket a szájról-szájra terjedő, vagonokon végigsöprő hír.
Potsdami Napló, szeptember 26.
November (...hm) borús hava volt,a lombot szél söpörte,
mordabbak lettek a napok,
s én indultam német földre…
Kardos László itt „német“ helyett „hazai“-t ír Heine téli regéjét fordítva. Ez utóbbi szó számos kérdést vet fel számomra. De hogy pontosan mennyit, nem számoltam meg.
Ez jutott tehát eszembe elsőnek a tervbe vett potsdami napló kapcsán. Meg az, hogy „Németország! - e gondolat elűzi éji álmomat!“ De persze, én nem Németországnak fordítanám, ahogy Eörsi tette.
Nem kell túlzásokba sem esni. Az is eszembe jutott.
Két rendőr rajzolódik most innen Potsdamból odagondolva retinámra. Két fiatal rendőr, egy férfi és egy nő. Mennek egymás mellett. Azután még egy keveset mennek. Majd még egy keveset és akkor robban valami és egy világos sugár csap ki egy kapualjból. A rendőrök földre kerülnek. Valakik riadtan megtorpannak, a légnyomás szelet kavar körülöttük, kifutnak a kép alján a képből. Egy fiatalember előlép a kapualj alatti rejtekéből, odasiet a földön heverő rendőrökhöz, azután továbbmegy, ő fölül hagyja el a képkeretet. Az egésznek gimnáziumi csínytevés hangulata van. De mégis, milyen gimnázium ez? És milyen csínytevés?
„Németország! - e gondolat elűzi éji álmomat!“ (persze én nem Németországnak fordítanám, ahogy Eörsi tette…)
Most még csak huszonhárom óra negyvennyolc perc van. A nap még nem ért véget. A babelsbergi konyhában ülök. Ha véget érne már a nap, akkor egy új napló bekezdést nyithatnék. Azt írnám ide, hogy
Potsdami Napló, szeptember 27.
A gimnáziumi csínytevésről és a vérről a Maros jut az eszembe. Pontosabban, felmerül egy Maros nevű másodikos.
„ Képzeljétek, a Maros vadászkésével felvágta az ereit és röhögve ráfröcskölte a vért az igazgatóhelyettes-nőre!“ - terjedt el a szüretről hazatartván a vonaton. Ott ültünk Éváékkal az egyik kupéban a zöld, műanyag borítású üléseken, ahol is éppen folyamatban volt szerelembe esésem Évával, amikor elért bennünket a szájról-szájra terjedő, vagonokon végigsöprő hír: miszerint a Maros, a kés, az erek, a vér, az igazgatóhelyettes-nő és az igazgatóhelyettes-nő ruhájára fröccsenő vér kusza nyomai.
A magam részéről nem függesztettem fel érzelmeim alakítását, de a hír hallatán hirtelen súlytalannak éreztem azokat. Megszégyenített, hogy amíg a Maros ennyire jelentős és húsbavágó dolgokkal van elfoglalva, magam privát érzelmeket hajszolok, még akkor is, ha ott és akkor egy nemrég bekövetkezett katasztrófa - nevezzük leegyszerűsítve méretes és váratlan pofonnak - érthetővé tehette elszánt menekülésemet az érzelmekbe, már ha valamilyen oknál fogva elidőznénk annak okainál.
Ugyane meghökkenésemmel egy időben mintha Éva szemében is megpillantottam volna valamit, amit a valódi élettel való találkozás jeleként lehetett értelmezni: nem felcsillanás volt az, hanem inkább fejtartásának határozott módosulása, amelyből látnivaló volt, hogy amint felfogta a hír súlyát, egy csapásra megszállta őt a Marosról való teljes tudás. Mintegy megjelent neki a Maros, aki pedig a menetirányhoz képest több vagonnal hátrébb tartózkodott, és akit én elsősként, Évával ellentétben, aki Marossal egy évfolyamba járt, alig ismertem. Megjelent neki tehát a Maros az ő teljes valójában, mégpedig e való mélységeivel egyetemben. Nem csupán felidézte magának, hanem mintegy bele is látott Éva egy pillanatra a vonatban máshol tartózkodó göndör hajú, széles vállú fiú lényébe.
Az alig észrevehető változás Éva arcán csak néhány másodpercig tartott, de ettől nem volt kevésbé nyugtalanító és elegendő volt, hogy egy életre bevésse magát emlékezetembe, valamint arra is, hogy Éva figyelmének tükrében magam szintén egyfajta belátásra ébredjek, ami a lázadás és a lázadó ember alkatát illeti.
Mindennek kizárólag annyiban van köze az imént felidéződő hírhez, illetve az abban szereplő rendőrökhöz és a videó kamerák felvételén feltűnő, ide-oda mászkáló sunyi robbantóhoz, hogy mind a két történetben a hétköznapokat fordítja ki egy váratlan esemény. A merénylő azonban mások vérére építette a hatást, míg Maros kizárólag a sajátjára.
Potsdami Napló, szeptember 30.
Hogyhogy a potsdami napló egy szót nem szól Potsdamról? Miért, hogy nem írok Sanssouciról, vagy a Cecilienhof-kastélyról, Trumanról, Churchillről, Sztálinról? Hiszen végülis eléggé meghatározták a világot, amelyben élek és ezen belül Potsdam városát.
Ennek az egésznek, azaz írásbeli habozásomnak, valahogy gyanúsan köze van Kierkegaard-hoz. Hogy mi, azt most nem tudnám megmondani.
Kierkegaard egy sarok mögött a falhoz lapul, izgalmában alig mer lélegezni, ki-kisandít a sarkon túlra és amikor egy házból kilépve - legyen ez a ház most jelképes -, elindulok dolgaimra, remegő gyomorral elkezd követni, hogy megfigyelje lépteim, sőt, hogy különféle cseles rejtekek mögül - például Victor Eremita cikkei mögé bújva - nagy füleket meresszen és kihallgassa szavaimat, hogy így gondolataimra következtessen és ezekből megsejtse érzelmeimet, valamint hogy mindezeken túl és ezekkel együtt azt, hogy hogyan is állok a világgal és Istennel, mely utóbbinak mégiscsak szakértője volna, és nem utolsó sorban azt is, hogy hogyan állok Potsdammal. Ha már így alakult.