Eközben Truman épp a Cecilienhof kastély mosdójában fésüli oldalra haját, belenéz a tükörbe, megtörli szemüvegét és arra gondol, talán valóban le kéne dobni azt a bombát hamarosan.
Potsdami napló, október 4.
A lombokba vörös vegyül, a Heiliger See - a szentséges tó - körül elterülő tölgyes parkban ragyogó világoszöld sávokat hasít a nap a rétre. A mélykék égen szürkés-fekete felhők gomolyognak a késő délutánban. Vadkacsák, mandarin récék, gémek és más vízimadarak népesítik a sötét vizeket. Minden színes, minden mozog, minden vedlik át az őszbe.
Habozok, merre tovább? A színek nyomán vagy a helyszín közelségének engedelmeskedve? A nap vidám sárgája mentén groteszk gondolattársításokat követve Voltaire majmokkal, papagájokkal díszes tapétájú szobájába kiránduljak (és a szoba még hagyján!), hogy belegondoljak Nagy Frigyes vékony ajkú, száraz mosolyú impertinens értelmiségi vendégébe ott Sanssouci kastélyában, majd akár Nagy Frigyesbe magába, Frigyes Joachim Quantz-nál vett titkos fuvolaóráiba és nem utolsósorban ifjúkori barátjának, Hermann von Katténak kivégzésébe, amelyet Frigyes apja, I. (első!) Frigyes-Vilmos parancsára a kastély ablakából kellett végignéznie (még idejében elájult), vagy lessem meg a még közelebb eső Ceclienhof kastélyából kilépő, kezét háta mögött összefonó, sétára induló generalisszimuszt?
Így leskelődnék magam is tehát, reccsenő ágakat vigyázva a fasorokban, míg néhány lépésre mögöttem, a park sötétebb foltjai oltalmában, olykor elővigyázatból farönkök, goethe-i padok mögé vetve magát lopózna utánam továbbra a maga részéről, a saját kifejezésével élve „túl rövid mellső lábú“ Sören Kierkegaard, zsebében Ábrahám áldozatáról szóló írásával Félelem és reszketés címmel.
Merre tovább? Sztálin vagy Voltaire nyomán? Vagy talán von Katte után? Az égen fény áztatta sötét felhők gomolyognak, már csak a rajtuk trónoló Atyaúristen hiányzik.
Potsdami napló, október 9.
Kavics recseg-ropog a fehér zubbonyos generalisszimusz léptei alatt. Valaha más orosz csizmák alatt is ropogott ugyane kavics, vagy legalábbis ugyane kavics elődje. ez az odavetett mondat magyarázatot igényel és egy villanásra összeköt egy sereg szereplőt.
De ne menjünk bele túlontúl a részletekbe! Elég annyi, hogy Napóleon olvassa és sokban fontolóra veszi Voltaire-t, csakúgy mint Nagy Frigyes. Ez utóbbi bele is szerelmesedik a somolygóba és meghívja nyári rezidenciájába, Sanssouciba, abba kastélyba, amelytől nem messze ropogtatja a kavicsokat éppen a generalisszimusz, miközben szája sarkából hosszú karton szopókájú mahorka fityeg és bajuszát sárgásra festve füstölög föl a generalisszimusz szemöldökére, azon is túl a potsdami égre.
Azután Napóleon Jénánál vereséget mér a poroszokra és rákényszeríti őket, hogy vegyenek részt az orosz hadjáratban (rossz lesz a vége). A Hohenezollernek és a Romanovok állnak ekkor egymással szemben, barátok, rokonok. E rövid kényszer szövetség és a Nagy Honvédő Háború, Отечественная война-ban való részvétel eredményeként ezer orosz hadifogoly kerül porosz földre. Ebből pont 62 Potsdamba.
Állj! Ez így bonyolult! És mégis.
A generalisszimusz megáll. Én is megállok. Kierkegaard is megáll. Csönd. Zakatol az agyam: Nagy Frigyes fia, II. (második!) Frigyes-Vilmos Napóleonnal kényszer-szövetségre lép tehát, és elindul Oroszországba a Romanov családbeli I. Sándor ellen. Mit szól ehhez Kierkegaard? Napóleon a lovon ülő világszellem Hegel szerint, már ez önmagában gyanússá tehetné Kierkegaard szemében, de ő Napóleont inkább az istenérvek lehetetlensége bizonyítására használja fel. Ha ugyanis Napóleon tetteiből következtethetnénk Napóleon létére és nem fordítva, akkor nagy az esélye, hogy mellé trafálnánk. Mert hol a bizonyosság katonák százezreinek holttestét számba véve vagy a polgári törvénykönyvet olvasva arra nézvést, hogy ezek Napóleon tettei? Bárki tehette, hacsak nem tudjuk eleve, hogy az ő keze volt benne (bennük?). Hát ha még Isten létére akarnánk tetteiből következtetni! Mert ugye nála - Istennél - csak az számít az egyenletbe tettnek, amit csakis ő tehet, az isteni tett maga. De minekutána az isteni tett egylényegű Istennel (milyen más lényege lehetne?): a tett ő maga és ő maga a tett. De akkor már megint, hogyan következtethetnénk tetteiből rá? Amikor ő már ott is van egyből a tette által? Mellesleg, mely tett bizonyulna a számbavétel folyamán isteninek és mely nem? - És akkor már megint ott van a rókafogtacsuka! Lázasan csillog Kierkegaard szeme a Cecilienhof kastélyához vezető sétányra boruló tölgy takarásában. Zsebében Ábrahám reszketésével, ahogy éppen lesújtani készül fiára az áldozati sziklán. A fák között hirtelen szél söpör végig, a tó borzolódik, a felhők gyorsabban vágtatnak, a fák levelei megremegnek.
Behunyom a szemem. Kavics ropogás, a generalisszimusz újraindul. Kinyitom a szemem, követem.
Hatvankét orosz fogoly kerül Potsdamba tehát a háborúk utolsó éveiben. Ezek, egy rövid kis porosz semlegességi időszakot követőn visszakerülnek az porosz-orosz szövetség hadseregébe (helyre áll mintegy a világ rendje), besoroltatnak a porosz gárda alá, és ott meg is alakítanak egyből egy 62 fős katonakórust.
A generalisszimusz megcsóválja a fejét, lepöccinti a hamut mahorkájáról. Mire gondolhatott vajon?
A Voltaire-barát Nagy Frigyes fia II. Frigyes Vilmos I. Sándor szövetségeseként és barátjaként midőn a hatvankét kórustagból már csak tizenkettő marad életben és a kedves rokon, Napóleon oroszhoni győzője (pluszminusz Kutuzov) I. Sándor meghal, annak drága emlékére e tizenkét még életben maradott kórustagnak tizenkét orosz faházat emeltet és mindegyiknek adományoz hozzá egy-egy gyümölcsöst, valamint egy-egy tehenet.
Alexandrovkának hívják ezt a faházas települést azóta is. Ennek irányába veszi az irányt most a generalisszimusz kék nadrágján a vörös oldalsávokkal, hunyorgó szemében a füsttel. Nem messze tőle, csak kissé lemaradva két adjutánsa, míg tőlük nem messze jómagam, és az istenérvek bizonyossága lehetetlenségét bizonyító vékonydongájú istentől reszkető dán.
És igen. Lehet, hogy a generalisszimusz fején ebben a pillanatban átvillan Napóleon sorsa, az orosz tél és az a másik, akit szintén felfalt az orosz tél. De vajon milyen tanulságot von le a generalisszimusz mindebből? Milyen hasonlat párokkal játszadozik? Bonaparte kire hajaz? De akkor jut e a generalisszimusznak vajon Sándorból is? Отечественная война. A második.
Eközben Truman épp a Cecilienhof kastély mosdójában fésüli oldalra haját, belenéz a tükörbe, megtörli szemüvegét és arra gondol, talán valóban le kéne dobni azt a bombát hamarosan. Legyen vége már ennek az egésznek, amióta meghalt Roosevelt úgy érzi magát, mint akire rázuhant az égbolt az összes csillaggal és a holddal egyetemben. Eközben pihenő szobájában a karosszékében szundikáló Churchillben hirtelen valami megpattan: ismerős érzés, fel is riad tőle. Álmosan nyitja ki fátyolos szemeit és tudja, mostantól egy ideig megint nem fogja érzékelni a hőmérsékletet, mindig dideregni fog, nyomás lesz a mellkasán, szájában a keserű íz, amin az ital sem segít, szemei alatt az állandó, álmosító nyomás, és mindehhez társul a végtelenül nehéz kikászálódás az ágyból reggelente. Jönnek megint a fekete kutyáim, jönnek megint - mormolja, és valóban jönnek, körbesompolyogják gazdájukat, körbeveszik és mindent távol tartnak tőle, ami meleg, élénk és élet íze van.
A generalisszimusz viszont hirtelen sarkon fordul és elsiet a kastély felé.
Ott maradok én, Kierkegaard, a reszketés és a félelem és a kétség, hogy hiába tükrözi a Heiliger See isten egét, az még nem jelent semmit.
A következő naplóbejegyzés viszont így fog kezdődni:
„Gyermekkoromban a generalisszimusz könyvei ott sorakoztak a polcon“