Ed Sheeran legújabb albuma, a No.6 Collaborations Project sztárparádéval megtámogatott kísérlet arra, hogy a rock, a grime vagy éppen a trap műfajában is bizonyítson.
Amikor Ed Sheeran legújabb albumának első kislemezei megjelentek, csalódottan konstatáltam, hogy ennyi volt a brit előadóban. Hiszen őt éppen azért szerették meg milliók, mert ő nem egy "megcsinált" sztár, hanem egy halk szavú, átlagos srác, aki a százezres közönség előtt is pólóban, tornacipőben, egy szál gitárral játssza el végtelenül őszinte vallomásait. Ehhez képest sokkoló volt látni a Justin Bieberrel összehozott zöldhátteres bohóckodását, amelyet mintha laborban fejlesztettek volna ki a nyár slágerévé. Az I Don't Care-t hallgatva és látva nehéz volt másra gondolni, mint hogy 8 évvel a + című lemez megjelenése után Ed Sheerant a zeneipar végül mégiscsak bedarálta és műanyag-popsztárrá fejlesztette őt.
Persze már az is szokatlan, ha egy zenész egyáltalán a második lemezét képes úgy megjelentetni, hogy nem fullad bele az önismétlésbe, de nem is veszik ki belőle az, amiért megszerettük, Sheerannek pedig ez még a harmadikkal is összejött. És szerencsére, a negyedik, a No.6 Collaborations Project összképét nézve már távolról sem igaz előzetes verdiktem, bár az tény, hogy alig köszön vissza benne a sztár eddigi munkássága. Az énekes saját bevallása szerint a 2011 elején, még első lemezszerződése előtt megjelentetett No.5 Collaborations Project című EP utódját szerette volna elkészíteni (innen az új album címe is), amelyen annak idején különböző brit rapperekkel szerepelt. Legújabb produkciója tehát gyakorlatilag egy hobbiprojekt, ami mögött semmi más koncepció nincs, mint hogy Sheeran szeretett volna együtt dolgozni olyan nevekkel, mint Bruno Mars, Eminem vagy Camila Cabello.
A dalokat is áthatja ez a komolytalan, laza hangulat: a szövegek kevésbé személyesek, poposabbak vagy éppen Sheerantől szokatlan módon hemzsegnek az erotikus felhangoktól (ld. BLOW), és még a hozzájuk tartozó klipek is látványosabb színesebb, önfeledtebb alkotások az előző albumok egyszerű, visszafogott videóihoz képest. Az Eminemmel (és 50 Centtel) közösen készített Remember the Name például teljes ellentéte a rapper albumán megjelent előző kollaborációjuknak, a Rivernek: az egy súlyos traumákat tárgyaló, tragikus dal volt, ez pedig egy könnyed kis semmiség, amely jórészt még a saját vagyonával hencegő 50 Centet is elviseli. Ez persze nem jelenti azt, hogy komolytalan dzsemmelés volna a lemez, a No.6 Collaborations Project ugyanis az előzetes látszatnak megfelelően tényleg az énekes legtöbbet csiszolt produkcióra. Míg Sheeran első stúdióalbumát jóformán egyedül írta, és a következőkhöz is alig néhány társírót és -producert vont be, legújabb dalain már szakemberek tucatjai, köztük az elmúlt 25 év összes komolyabb popsztárját pátyolgató Max Martin vagy a Drake producereként elhíresült Nineteen85 dolgoztak.
És Sheeran ezen az albumon némileg tényleg már egy felépített, érett popelőadónak tűnik, aki aki karrierje csúcsára érve nem nyugszik bele eddigi sikereibe, hanem azt szeretné bizonyítani, hogy az akusztikus gitárpop mellett a grime, a trap vagy a rock műfajaiban is ugyanúgy megállja a helyét - ehhez pedig a felsorolt stílusok meghatározó előadóit hívja segítségül. Ez bizonyos esetekben visszafelé sül el: a Bruno Mars és Chris Stapleton közreműködésével írt BLOW-ban két kollégája abszolút ellopja tőle a show-t, és a szám Mars szerzeményeként tényleg inkább az ő szexuálisan túlfűtött showmanségéhez illik, mint a színpadon is visszahúzódó Sheeranéhez. A fő probléma azonban inkább az, hogy a BLOW míg hangszerelésében, riffjeiben, szerkesztésében tökéletesen utánozza le a harminc évvel ezelőtti hajmetál-himnuszokat, a három énekes egyikének sincs az akkori nagyságokhoz méltóan erőteljes, virtuóz hangképzése. Aztán akadnak dalok, amelyek nem is tűnnek valódi kollaborációnak: a YEBBÁval énekelt Best Part of Me csak egy újabb Sheeran tucatnyi, egyszerű hangszerelésű szerelmi vallomásai közül, és ezen nem változtat duett-mivolta. A Skrillexszel közös Way to Break My Heart gyakorlatilag egy klasszikus Sheeran-szerzemény felcsavart és modulált basszussal, a Cross Me pedig egy stílusidegen remixnek érződik.
.De amikor sikerül eltalálni az arányokat Sheeran zenéjének jellegzetességei és a külső impulzusok között, annak parádés és utánozhatatlan eredménye van. A Take Me Back to London például szövegileg tökéletesen követi a You Need Me - Take It Back - Eraser sor önreflexív rapjeinek hagyományát, csakhogy Sheeran ezúttal akusztikus gitár helyett egy grime alapot használt fel, alkotótársként pedig a műfaj egyik legnagyobb alakját, Stormzyt vonta be. Akivel aztán igazi rap-duetté alakítják a számot: esetenként akár sorról sorra vagy sor közben adogatják oda-vissza egymásnak a stafétát. A Khaliddal közösen előadott Beautiful People vagy az Ella Mai-jal együtt énekelt Put It All on Me pedig azt bizonyítja, hogy Sheerannek az R'n'B nemcsak gitárral és beatboxszal, hanem elektronikus aláfestéssel is jól áll. Vagy említhetném még a gigasláger Shape of You-ra kísértetiesen hasonlító Nothing On You-t, amely szintén az énekes romantikus ódáinak hagyományait követi, csak éppen az argentin Paulo Londra spanyol szövegével és latinos ritmusával, illetve egy újabb brit grime-tehetséggel, Dave-vel felturbózva. A lemez közepén pedig egyenes agyonvág a Travis Scott közreműködésével született Antisocial, amely félelmetesen jól integrálja Sheeran dallamait a trapbe, de a a Young Thugot és J Hust szerepeltető Feels is hasonló receptet valósít meg, csak egy fokkal kevésbé hatásosan.
A No.6 Collaborations Project tehát legalább amennyire változatos és színes, annyira kiegyensúlyozatlan - de természetesen a kettő egymásból is következik. Mindenesetre nehéz lenne még egy olyan mainstream albumot találni a közelmúltból, amely ennyi stílust és sztárt vonultatna fel, ilyen különleges eredménnyel. Azaz előzetes félelmeimmel ellentétben Sheeran művészete távol áll a kifulladástól, mindössze legújabb lemeze a rajongók kiszolgálása helyett saját határainak feszegetéséről szól.