Ma reggel a gyerekek nem tudtak bemenni az iskolába, mert azt valaki bezárta. A tanárok végül levágták a láncot, és kinyitották az iskola kapuit.

Uborkaszezon van. És lám, így igaz: négynapos távollétem alatt az üvegházban annyi uborka nőtt, hogy alig győzöm kovászolni, befőzni, salátát készíteni belőlük, és a szomszédnak ajándékozni őket. Mondom, UBORKASZEZON. De mert a két héttel ezelőtti írásomra érkezett reakciók alapján tudom, hogy minden csak értelem és értelmezés kérdése, a dolog azért ezzel az uborkaszezonnal sem ilyen egyszerű.

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Így állt Wittgenstein Istennel, erkölccsel, művészettel. Végül tán mindennel. Így állok én most az értelemmel. Nem tudok beszélni róla. Nem látom értelmét. (Pedig korántsem vagyok oly értelmes, mint Wittgenstein.)

Felesége nyitott ajtót. Amikor meglátott, elmosolyodott és barátságosan intett. Beléptem, zavartan körülnéztem, a padlón mindenütt fekete-fehér kockás szőnyeg.

- Itthon van? - kérdeztem tétován, mire az asszonyból kitört a nevetés.

- Hát hol lenne?

Aztán mintha elszégyellte volna magát, kezét szája elé kapta és elhallgatott. Válasza még jobban összezavart, elvégre miért lenne olyan különös, ha valaki nem tartózkodik otthon?

- Gyalog? - kérdezte a belső szobából egy öblös hang.

- Naná, majd lóháton... - gondoltam bosszúsan, és kezdtem megbánni, hogy idejöttem.

- Szerintem inkább egy király...álruhában! - felelt helyettem is az asszony, és éreztem, amint minden lépésemet kíváncsian követi.

- Lépjen csak bátran, még egy kocka, és már bent is van! - szólt a mester, amikor kopogtam.

Ott ült a szoba közepén egy hatalmas asztalnál, amelyen szebbnél szebb sakktáblák sorakoztak. Körülnéztem, könyvek és sakkfigurák, egy ruhásszekrény, meg néhány kép a falon. És egy video-készülék, mellette kazetták. Talán egy kissé sokáig bámészkodhattam, mert így szólt:

- Csodálkozik? Ne tegye: a hosszú álldogálásnak időzavar lesz a vége! Üljön csak le, mondjuk ide, szembe... Úgy ni... Kávé, tea, alkohol?

- Talán egy teát...

- Zöld? Fekete? Gyümölcsös? Netán afrikai?

- Legyen zöld, köszönöm...

- Helyes! Egy kicsinyke csészely japán zöldteát az úrnak! - kiáltott ki az asszonynak - És hogy érzi magát nálunk?

- Ó, hiszen még időm sem volt rá... - szabadkoztam - talán a videó, az meglepett kissé...

- Filmek. A sakkról.

- A nagy partik?

- Dehogy, minek az! Kempelen, A hetedik pecsét, A bolond és a Királynő...

- Én azt hittem, ezek a filmek azért mégsem elsősorban a sakkról szólnak...

- Tudom, mire gondol, de higgye el, ezekből többet tanulhat egy magamfajta megszállott. Én már a sakk minden lépését ismerem és értelmezni tudom, de az érzések és az érzelmek, mindaz, ami a hatvannégy mezőn kívül történik és történhet, azt egyre kevésbé értem... Tudja, ezért is adtam fel azt a hirdetést, én ugyanis... képtelen vagyok kilépni a világba... Talán, ha ilyen szőnyegek lennének mindenütt... nem is tudom...

Tanácstalanul fogadtam váratlan kifakadását, szerencsére éppen ekkor lépett be az asszony a gőzölgő kannával.

- Cukor, tej, citrom? Méz netán?

Nemet intettem és láttam, hogy a Mester elismerően bólint.

- Lépéseivel meg vagyok elégedve! - mondta ki hangosan is, amikor egyedül maradtunk.

- És a könyvek? - böktem a polc felé.

- Természetesen. Egytől-egyig. Sötét vagy világos?

- Legyen sötét - feleltem udvariasan, mire elmosolyodott és megfordította a táblát.

- Arra szeretném kérni, hogy a Királynőt csak végszükségben használja! - szólt, mielőtt a bábukhoz nyúlt volna. Értetlenül néztem rá, de ő szó nélkül elkezdte a játszmát.

- Bizonyára sok mindent hallott már e legendás játék születéséről...

- Néhány variációt csupán - feleltem, miközben kissé tétován nyúltam egyik lovam felé - de egyik sem győzött meg igazán...

- Legfelső polc, balról a harmadik. A jelzett rész. A sorok alá vannak húzva. Olvassa fel, legyen olyan kedves...

"Két bölcs már évek óta beszélgetett, vitatkozott, egymás igazáról próbálván meggyőzni a másikat. Ám egy szép napon elunták a szavakat, és szótlanul kavicsokat kezdtek szedegetni. Aztán, amikor tele lett a markuk, az egyik kiszórta maga elé az övéit, és ekképpen cselekedett a másik is. És elkezdték egyenként felszedegetni a kavicsokat, aztán visszatenni, de máshová, és így ment ez napokig, hetekig, hónapokig, míg végül a kövecskék meglelték eredeti helyüket és az éppen sorrakerülő bölcs nem tudott már egyetlen kavicsot sem arrébb tenni. Ekkor felálltak, egymás előtt tisztelettel meghajoltak és a vesztes főhajtással elismerte a másik tudásának tökéletességét. Így keletkezett a sakkjáték, mint ősi analógia a szavak és a szótlan tudás megfeleltetésére..."

A könyvet becsuktam és visszatettem a polcra. Tetszett a történet, de valami nyugtalanított benne, ám képtelen voltam rájönni, mi is az...

- No, lépjen már... És igya ki a teáját, kár lenne egészen hűlni hagyni, második áztatás...

Úgy kaptam mattot, hogy hozzá sem nyúlt a Királynőhöz, pedig nem tartom magam kezdő játékosnak. Lesütött szemmel állítottam fel a bábukat.

- Úgy látom, valami nyugtalanítja... Látja, én is így vagyok ezzel, csak éppen fordítva: én a táblán kívüli világgal vagyok képtelen megbarátkozni, és mert nem értem a szabályokat, inkább ki sem teszem a lábamat a lakásból! Attól tartok, az a bizonyos analógia az emberi világ és a sakk között egészen megsemmisült, hogy nincs többé átjárás az egyikből a másikba, értelem vagy érzelem, vagy e z, vagy a z, és amint látja, én valahogyan átjutottam onnan i d e, de visszatérni már képtelen vagyok... Ezért is gondoltam, gondoltunk arra, hátha valaki segíteni tudna... Én megtanítom Önt tűrhetően sakkozni, Ön pedig visszavezet engem az életbe. Jó kis iskola, nem? Mindketten jól járhatunk... De lám, hogy elment az idő... Köszönöm a partit, azt a Királynő-dolgot meg majd legközelebb elmesélem, ha ugyan... Messze lakik?

- Úgy félórányira innen, gyalogosan...

- Nos, akkor ég Önnel! És köszönöm! És nagyon vigyázzon magára hazafelé, hiszen tudja: elég egyetlen meggondolatlan lépés, és vége az egész partinak! Üdvözlöm a várost, üdvözlöm a világot!

Ezt már az előszobából hallottam, ahol zavartan kerülgettem a kockás szőnyeg széleit.

- Lám, lám, igazam volt! Egy álruhás király! - mosolygott még rám az ajtóból az asszony, de én nem értettem, miért mondja ezt már másodszor, ez az egész lakás egy hatalmas sakktábla, és ez az asszony benne a királynő, ’csak végszükségben nyúljon a királynőhöz’, mondta az öreg, de hát miért is tennék ilyet, uramisten, miket gondolok itt össze-vissza, még három lépés, és az utcán vagyok, micsoda forgalom, lépni, nem lépni, lelépni, egészen összezavarodtam...

Hú, megáll az ész és ácsorog, mondja a közhely, s valóban ez így is van, csak nyisd ki a tévét, a rádiót s többet fogsz állni az elképedéstől, mint beindítani az agytekervényeidet. Vagy a legjobb, ha be sem kapcsolod. Lépj ki az otthonodból s máris dilemmába kerülsz, s szintén mellbe vág a sztereotíp felismerés, miért van az, hogy ha az eszem megtelik, a szívem kiürül közben, s fordítva is igaz, olyan mint egy homokóra, s bármennyire szeretném, hogy ne így legyen mégis érzem, van benne valami!

Elgondolkoztam a homoszexuálisokról szóló írásomra érkezett reakciókon, és eszembe jutott, hogy nyilván ki-ki a maga értelmi iskolázottsága alapján olvasta és értelmezte soraimat, így eszerint is reagált azokra. Ami természetes is. Ha montázst készítenék a hozzászólásokból, létrejönne az a „dialektikus egység”, amelyet Hrabal teremtett az olvasói levelekből. Ám ha egyenként veszem őket, a Hrabal által is említett káosz néz csak vissza rám.

Nálunk a kertből nyílt a közért és belőle ágazott le a Patyolat. Hogy pontosan mit és miért is mosattunk ott, azt máig sem tudom, mert otthon azért volt egy szputnyikszerű hatalmas lábasunk, födéllel, és gumicső is jött belőle, de hogy a belsejében minő folyamatok zajlottak le, azt nem foghatta fel egy kisdobos. Ezt akkoriban mosógépnek hívták, képmása talán fellelhető a szocialy - avagy Gazdálkodj okosan! - játék fürdőszobai berendezései közt.

Az értelmes gépek hajnalán átmenetelek az életemen, a gépek meg elbarangolnak a ki tudja hová. Mi értelme az Értelmek Iskolájának? Az Érzékek Iskoláját remélhetőleg láttuk elegen, így tudjuk, hogy szép, szép, csak kár, hogy szomorú a vége. Kicsit visszatérve Menyhárt Jenőhöz: a jövő itt hever előttünk, ott meg egy fa, amiről lejöttünk – hogy jobb legyen!

El tudunk képzelni egyetlen lottó ötöst? Öt árva számjegyet az emberiség kultúrtörténelmében, mióta is a szerencsejátékot feltalálták? Nagyjából ennyi az esélye annak, hogy egyedül vagyunk a kozmoszban, mi magányosnak tűnő világegyetemisták, hajósai a végtelen űrnek… Nem, nem lehet csak a miénk kizárólagosan ez az idő, és tértelenség, valahol más, vagy hasonló létformák börtönében is dörömbölnie kell a létezésnek, tán nem ennyire látványosan, de akkor is. Az „élet él, és élni akar”!