Az arcát a nyárelőt idéző napnak szegezve kókadozik az ember a vattacukor – sör – lufi – virsli mezőkön. A hagyma is serceg már az elmaradhatatlan bogrács fenekén.

Ezt Nemes Nagy Ágnes írja az Október versében, ahol szó van még acetilén fényben ázó útjavításról és négyemeletnyi angyalokról – ismerjük az elviselhetetlenül korai estéket a városban.

Az egész a bormarketinggel kezdődött. Egy geológusokból álló kis csoport a Hartyáni-hátság szőlőinek talajösszetételét vizsgálva felfigyelt annak szokatlanul magas kéntartalmára.

Ájron a tekintetét a sötétségbe fúrta, és elpöckölte a parazsat. Várta, hogy végre beforduljanak az utcába a Kamazok. Későre járt, Andreja már mélyen aludt a kohó melletti családi ház legbelsőbb szobájában. Ide nem hallatszott el a gépek dohogása, a zörgés, csattogás. Nem mintha Ájronék nem dolgoztak volna halkan, náluk a szó szoros értelmében minden olajozottan működött, a daruk, a láncok, a fémcsigák. Úgy hangszigetelték a motorokat, mint az afrikai vadászok terepjáróit. Ájron is vadászként járta a világot: mikor Andrejával társasutazáson voltak, műértő szemmel vizsgálta a Szent- Márk tér bronzalakjait, vagy az Eiffel-tornyot.

Mert Ájron szerette a szakmáját. Szerette, ahogy az olvadt fém új formát ölt, szerette, ahogy régi dolgok sisteregve megsemmisülnek. Sok minden fordult már meg a kezei közt: egyszer hoztak neki filozófusokat a Gellért-hegyről, ő olvasztotta egybe Gandhit, Szent Ferencet és Dharmát a mindenséggel. Aztán hoztak vonatot és mozdonyt, komplett szerelvényeket, Gaudí-díszletet és tankot, kisebb-nagyobb lovasszobrokat, és egyszer még egy páncélos cirkálót is. Ájron pedig mindent szépen beolvasztott.

Most azonban valami nagy dobásra készült. Amolyan szakmai csúcsra. Mert mint a férfi a reklámban, szerette a kihívásokat. Szeretett volna már beolvasztani úgy istenigazából valami nagyot.

És már gördültek is be a Kamazok. Ájron szélesre tárta a kertkaput. Úgy érezte magát mint egy nagy fehér vadász a Szafari után, akinek végre meghozták a rabszolgák az elejtett zsákmányt.

Óvatosan rakodták le a hatalmas vaselemeket. A hajnali derengésben úgy néztek ki, mint egy óriási biciklilánc.

- Ájron, mi legyen a kőoroszlánokkal? – kérdezte az egyik Kamazkamasz – , bezúzzuk kavicsnak?
- Jó lesz az a kapu előtt. Ott jól néz ki. Majd ráírom a nyitvatartást.

Aztán nekiláttak. Dörgött a kohó. A gigantikus acélkötegek becsusszantak a pokol szárnyas ajtaján, felizzottak az óriási csavarok, szikráztak a kandeláberek, aztán olvadásnak indult mind a négyszáz méter, mind az ötezer tonna.

Pirkadatra végeztek is.

Ájron betette a kaput a Kamazok után, belakatolt. Bement a házba, megmosdott és ágyba bújt. A sötétben még odavetette a mélyen hortyogó Andrejának:

- Korábbra húztam az órát. Holnap még nagyobb dugó lesz.

Más szögben jön a fény, másként brekegnek a békák, már egy hónapja azok a tücskök is rákezdték, akiket csak augusztus végén hallani. Még szentjánosbogár is akad. Ember meg sehol, kihalt a tópart, az éttermek, a kocsmák, a kikötőben is csak az őrkutya csörgeti a láncot. Ez a nyárvég.

Mi szívunk, a külföldieknek pedig minden tutiság! Nagy lompos székesfővárosunkban csak terelnek, fúrnak, az ipari forradalom idejéből ittmaradt monstrumokkal érthetetlen munkafolyamatokat végeznek sülthagymafejű emberek. A hangerő pedig mint tíz nagyszínpad. De nekik ez is csak látványosság.

Mivel mára bebizonyosodott, hogy a Föld minden beszélt nyelve fölolvad majd a mindent átfogó egyetemes nagy nyelvben melynek neve „global”, a nemzetek megkezdték a szervezkedést.

Pizsamában, én kávéval a kézben, ő békafogó hálóját lóbálva bandukoltunk le a partra, hogy még fürödjünk egyet reggeli előtt. Nem csak béka, de volt itt teknős, meg naphal, meg keszegek, és néhány ismeretlen halfajta, amelyek a Balatoni Halászati Rt. megszűnésével párhuzamosan jelentek meg. Sőt, még vidranyomokat is láttunk az iszapban, bár lehet, hogy csak pézsmapocok volt.

Tél közeledtével megint felvetik fejük a régi ünnepek, különböző szentektől és mártíroktól hemzseg a kalendárium, van, kiket a Vatikán, másokat a Batu kán jutatott hírnevhez, hogy valamely véres, vagy mitőbb csodás akció okán megemlékezzünk példaértékű, és ködös pályájáról.

Jutka szerette, ahogy a világ volt régen. Megszűnt a Karaván, hát áttért az omnijára, pedig már az is dauveekbertc lett, már a fene se ismer ki magát, de azért mégis. Legalább az már létezett akkoriban. És ami akkor volt, arról még lehetett tudni, hogy micsoda. Most már meg központilag darálnak, pedig annak idején mennyit állt a Közértben, az ormótlan gép előtt.

Tömeges munkanélküliség, stagnáló gazdaság, üres polcok és üres zsebek fogják jellemezni a világot jó néhány évig. Végre megvalósul az esélyegyenlőség, lévén mindenki esélytelen lesz, minden piac összeomlik, a Dow Jones és a Bosnyák egyaránt. Az euró és a dollár helyét átveszi az arany, a szappan és a bab. Éhség, ínség, ez marad. Hacsak nem alakítjuk át drasztikusan háztartásunkat.

Adnak gatyát, és oklevelet is, és úgyanúgy igazolt, mint a töri. És azt sem nyertem volna meg , bár csak 45-ig kellett. Mondjuk második Józsefet tuti elbukom. Meg a sztálingrádi blokádot. De fel voltam szerelkezve atlaszokkal, szöveggyűjteményekkel, időgrafikonokkal, és úgy hittem, azért az ezüstöt elviszem. És az is tök természetesnek tűnt, hogy az oktv-t a Komjádiban rendezik.