Arról ugyan fogalmunk sincs, mihez kezdene Elvis Presley, ha még mindig itt lenne közöttünk, de az bizonyosnak tűnik, hogy még ő is csak csettinteni tudott volna a dán Volbeat szigetes koncertje láttán, és nem csak azért, mert Michael Poulsennek csak a karjain legalább három különféle tetoválás ábrázolja a Királyt.

Poulsen is tudja ezt, de okosan nem kiabál el semmit. „Igazából a mai napig csak nézünk, amikor megérkezünk egy-egy új koncerthelyszínre: ki a szar fogja ezt megtölteni? És valahogy mégis mindig megtelik minden terem”, von vállat, és nyomatékosan hangsúlyozza: semmi nem fogható egy-egy olyan koncerthez, amire miattuk jönnek el az emberek. „Óriási élmény volt odahaza, Koppenhágában a Metallica előtt játszani, de az más”, mosolyog. Azt is tudja, hogy kinőtték már a kis kiadókat, főleg annak fényében, hogy Amerikában is kezd beindulni a szekér – igaz, ott csak most jelent meg nemrég a remekbeszabott tavalyi lemez, a Rock The Rebel / Metal The Devil.
A téma persze visszatérően Elvis, bár nem is akarom kerülni a dolgot. „Apám szerettette meg velem ezeket a zenéket”, mondja Michael, majd kicsit elhallgat, aztán nagy levegővel elmeséli: az idősebbik Poulsen egy hónapja halt meg, és még mindig kísérti az emlék, ahogy a temetés előtt megfésüli a haját és a szakállát. A betűkkel összetetovált ujjak idegesen dobolnak egy sort az öltözőkonténerbe becűgölt asztalon, jön egy kényszeredett és szomorú mosoly, ami aztán hamarosan átadja a helyét a lelkes rajongásnak, amint Elvis, Johnny Cash és a Metallica érdemeire terelődik a szó. Poulsen ma is ugyanolyan rajongó, mint azok, akik a színpad előtt várnak rá minden este.

És hát maga a koncert – nos, az hangulatát tekintve leginkább valami zártkörű összejövetelre hasonlít. Nagyjából ezer ember előtt olyan bulit csapnak, hogy az csak na: még az új helyen lévő Hammerworld Sátor régi hagyományokhoz hű hangzása sem tudja megzavarni az élvezetet. Poulsent az isten is a színpadra teremtette, átkötő szövegei, mozgása, megjelenése, hangja, egyáltalán az egész fazon igazi rocksztár, társaival együtt pedig méregerős és egyszerre mézédes partizenét tolnak a jelenlévők talpa alá – sokan nem is restek, és nekiállnak rokizni. Minta csak Elvis Presley állna a ’90-es évek Metallicájának élére, néha meginvitálva Johnny Cash-t is egy-egy betét vagy dallam erejéig: hatalmas, kövér riffekre érkező mézédes, poposan nyúlós rágógumidallamok, amik azonnal beülnek a fülbe, nincs előlük menekvés. Michael a koncert közben is apjára emeli a Jack Daniel’s-es palackot, sörözésre invitálja a nézőket, majd a sajátok közé beszúrva jön a hatalmas Bay City Rollers feldolgozás, az I Only Wanna Be With You, és tényleg elszabadul a jó értelemben vett pokol, közel és távol mindenki arcán széles, már-már bárgyú vigyor ül: jé, ezt így is lehet?
Lehet. Sőt, csak így lenne szabad. Abba pedig bele sem merek gondolni, mit rendeznének mondjuk az A38-on, ha itt erre voltak képesek.