Nagy lehetett a rémület a Sea World hálózat látványparkjában, amikor a Tilikum névre hallgató kardszárnyú delfin magával ragadta idomárját, aki épp a 8 méteres emlős háromszög alakú hátuszonyát tornáztatta a medence szélén. Korábbi agresszív viselkedése miatt már egy ideje tilos volt a vízi monstrummal egy medencéből „halazgatni”, de senki sem számolt azzal, hogy a háromszor erőszakos incidensbe keveredett állat gyilkolni fog.
Hiszen megvan neki mindene a fogságban, kap enni-inni, játszhat kedvére, vannak társai és persze számos gondozója – gondolhatja a csodájára járó nagyérdemű –, a gyerekek speciel imádják, ők még nem látták sem a Cápa 1, sem a Cápa 2 filmet, a gyilkos bálna név sem sokat mond nekik, a Free Willy patetikus filmzenéje annál inkább.Az eset után mindenkiben megrendült a bizalom az óriások iránt, lám-lám, a természet nem érdemli meg, hogy az ember minden érdeklődésével és szeretetével felé forduljon. Elő a cethalászokkal; tűnődjünk csak el, mi legyen a gyilkossal, aki „szabad uszonyon” 20 fős családokba tömörülve tulajdonképp mindent elfogyaszt, ami útjába kerül: étlapján szerepel az összes fajta delfin, fóka és bálna, még Földünk legnagyobb állata, a kék bálna is. Ezen kívül kedveli a madarakat, így a pingvineket, a kárókatonákat és a tengeri récéket, halak közül például a bonitót, tőkehalat, elektromos ráját, heringet, makrélát, tonhalat, de megeszi a cápákat, még a hatalmas termetű, bár ártalmatlan óriáscápát, egyszóval bármit, ami éppen elébe kerül...
A sornak még nincs vége: a valamennyi óceán területén előforduló, 100 ezer tagú állományt számoló faj a változatosság kedvéért szívesen elropogtatja a tengeri teknősöket, és ha szokatlan mód a tengerszoroson átúszó jávorszarvasok, a parthoz túl közel merészkedő birkák, valamint a delfináriumok látogatóinak kutyái kerül a közelébe, nem elmélkedik sokat azon, hogy desszert vagy főétel váljék-e belőlük.
Olybá tűnik, a vizeknek ő az abszolút ura, ő áll az óceáni tápláléklánc csúcsán, és boldogan elél, monogám(!), rendezett családi körülmények között, akár 50 évig, míg meg nem hal, örökre elsüllyedve a vízi vadászmezőkön, még a halászoknak sem hagyva zsákmányt. Ilyen ez a kardszárnyú delfin alias 'gyilkos bálna' – mondjuk épp arra nincs közvetlen bizonyíték, hogy valaha embert támadott volna meg.
Eltekintve az orlandói esettől, és a hasonló, fogságban elkövetett rémtettektől. A fogva tartott közel 50 példányból is csak ez a néhány lenne „defektes”, hálátlan, visszaesően agresszív?
Elképzelem, hogy delfin vagyok, génjeimben hordozva, esetleg kisdelfin-koromban hozzászokva a 50 km/h sebességhez, az átlag 100 km távhoz, amit naponta megteszek 9 méteres, 8 tonnás testemmel 10 percenként felbukkanva a víz színén az ún. 'spyhoppingra', felülről kémlelni a birodalmat kicsinyt - amit az ember elragadtatva figyel, mint holmi számára kidolgozott akrobata mutatványt.
De ember vagyok, folyton fáradó, túró-tűnődő, "tudni, tenni törő", aki állítólag már a törzsfejlődés során bekövetkezett felegyenesedéssel sem tud megbirkózni, ami viszont lehetővé tette, hogy lemásszon a fáról, és almát szedjen róla, pracliját magasra nyújtva; aztán hálókkal fogva be a kardszárnyú delfineket, hogy gyönyörködhessen bennük.
Ember vagyok, a gép előtt napi sok órát görnyedő. Persze alig várom, hogy bejöjjön a főnök, és megmasszírozza a nyakam, meg a nemlétező uszonyom. Aztán majd jól megharapom, lerántom a mélybe és bíróság elé kerülve várom a halálos ítéletet.
Mivel ember vagyok, megelégszem a képzeletemmel, és elviselem, ha fáj a hátam és fullaszt a városi levegő. Mert ember vagyok és szabad. Még spyhoppingolhatok meg szörfölhetek is a neten, akár egész nap, kedvemre. Ha akarok, kommenttel dönthetek a gyilkos delfinek sorsáról.