...avagy mi is az a Valentine?
Mint sok hasonló és régi ünnep eredete, a Valentin-napé is a múlt zavaros homályába vész – mert persze, hogy Szent Valentin és a szerelem, ám a gond ott kezdődik, hogy Szent Valentinból egyrészt több is volt, másrészt így kétezer év távlatából nehéz pontosan visszakövetni az eseményeket.
A mai Valentin napi írás témája tehát nem is ez, hanem a szerelmesek ünnepének egyik, ennél sokkal pontosabban felfejthető hagyománya, mégpedig a képeslapok küldésének mára már kiveszőfélben lévő, ám ennek ellenére izgalmas történettel rendelkező szokása.
Ahhoz ugyanis, hogy a csiricsáréra díszített, szerelmes üzenetekkel ellátott papírkártyák ekkorát robbanjanak a modernitás kezdetén a világ angolul beszélő felén, több együttható szerencsés egymásra találása kellett – és most kivételesen nem fogunk visszamenni az ázsiai papírművészet hajnaláig (bár azon a kontinensen a papír gyártása és művészi szintű felhasználása több évezredes hagyománynak örvend).
Szent Valentin napját a történészek szerint Geoffrey Chaucer, az 1300-as évek közepén élt angol költő kötötte össze a romantikus szerelemmel, amikor egyik versében az ezen a napon társra találó madarakról írt – ám vele egy időben több szerző művében is felbukkan a motívum. Hogy melyik volt az első, azt most már bajos lenne kideríteni, mindenesetre ténynek tűnik, hogy ekkortájt jelent meg a Valentin-nap szerelmes felhangja.
Az első fennmaradt Valentin-napi szerelmes verset Károly Orléans-i herceg írta feleségének a londoni Tower-béli fogságakor – majd a későbbi évszázadokban is fel-felbukkannak a Valentin-nap romantikus mivoltára tett írásos utalások, többek között Shakespeare Hamletjében, illetve angol gyerekvers-gyűjteményekben.
A költészet mindig is remek eszköz volt arra, hogy lírai mivoltában ismertesse írója belső világát, vívódásait és érzelmeit: a romantikus korban pedig tökéletes társadalmi közegre találtak a versek, hogy földöntúli és mindenki más számra megismerhetetlen szerelmekről számoljanak be vagy valljanak színt a választott kedvesnek. Ám a költészet mesterségére nem mindenki képes: így 1979-ben egy angol kiadó felfedezte a tátongó piaci rést, és kiadták a The Young Man’s Valetine Writer-t (nyersfordításban a Fiatalember Valentin-készítője lehetne a legtalálóbb cím). Az angol nyelv nemes egyszerűséggel Valentinnek hívja a szerelmes kártyákat és üdvözlőlapokat – ez a kiadvány pedig több rövid szerelmes versszakot, hasonlatot és egyéb romantikus költői ötletet tartalmazott azok számára, akik nem tudták saját maguk megfogalmazni, hogy mit éreznek.
Innen már csak egy lépés vezetett oda, hogy a versikék mellé színes, díszes, rajzolt és méregdrága képeslapok is készüljenek. A 19. század közepén pedig kissé borsos árú selyemszalagok és igazi csipkék mellé megérkezett az olcsóbb konkurencia, a papírcsipke is, így már megfizethető áron lehetett hozzájutni a megfelelően dekorált kártyához.
A kártyák elterjedésének Sir Rowland Hill tanár, feltaláló és újító postareformja adott még egy löketet: a reform ugyanis összefogta, uniformizálta, és jelentősen olcsóbbá tette az addig nehézkesen és méregdrágán működő postarendszert – többek között a világon elsőként bevezetett bélyegrendszerrel –, így már nem csak az arisztokrácia és a tehetős városi polgárság, hanem a szegényebb néprétegek is hozzáfértek a szolgáltatáshoz.
A rendszer lehetővé tette, hogy anonim módon adjanak fel leveleket és lapokat – így a meglehetősen prűd, viktoriánus Angliában elszaporodhattak a pajzán versikék, hiszen feladójukat nem lehetett beazonosítani. Felvirágzott a képeslap-ipar – Dickens egyenesen Kupidó Manufaktúrájának nevezte ezeket a műhelyeket, ahol több mint 3000 nőt foglalkoztattak országszerte.
(Érdekes kitérő: egy bizonyos Laura Seddon nevű hölgy húsz éven keresztül gyűjtötte a viktoriánus és Edward-korabeli képeslapokat, így tett szert egy 32 000 darabos, komoly gyűjteményre – ezek között 450 Valentinnapi lap is található, széles körképet festve a kor romantikus ideáiról. A gyűjtemény olyan jelentősre nőtt, hogy tulajdonosa a Manchester Metropolitan University-nek adományozta.)
Az angol üvdözlőkártya-mánia végül egy Esther Howland nevű hölgynek köszönhetően jutott el a tengerentúlra. Esther édesanyja sikeres szakácskönyv-szerző volt, férje pedig könyvének kiadója és nagy könyves- és papíráru-bolt tulajdonos.
Esther 19 éves korában kapta élete első Valentin-napi kártyáját apja egyik üzlettársától, aki Európából hozta a lapot a lánynak. A kártyát kézzel kivágott csipke és festett virágmotívumok díszítették, közepén pedig egy apró halványzöld boríték rejtett szerelmes versikét. Az ilyen és ehhez hasonló kártyák ritkaságszámban mentek Amerikában, és az átlagos emberek számára megfizethetetlen volt a behozataluk.
A lány meg volt róla győződve, hogy ő ennél sokkal jobbat is tud készíteni, és meggyőzte apját, hogy New Yorkból és Angliából szerezzen be neki alapanyagokat – majd lépéséről lépésre, először a család és a barátok, később fizetett alkalmazottak segítségével építette fel a New England Valentine Companyt.
Esther felelt a kártyák fő terveiért, míg alkalmazottai gondosan lemásolták azokat. A nő büszke volt rá, hogy a neki dolgozó nőket jól megfizeti, illetve „könnyű és kellemes” munkát végeztet velük. Végül minden elkészült példányt maga ellenőrzött, hogy megfelel-e a kritériumoknak.
A nő hatalmas sikert aratott a kártyákkal, amelynek alapanyagait Németországból importálta. Áruk 50 cent és 50 dollár (!) között mozgott, ami akkoriban nagy pénznek számított, díszességüktől és összetettségüktől függően. A nagyobb darabok még arra is alkalmasak voltak, hogy eljegyzési gyűrűt rejthessenek beléjük.
Eshter több olyan újítást is bevezetett a kártyák kapcsán, amik a mai napig használatosak: ilyenek például a harmonika-szerűen nyíló vagy a papírcsíkokkal mozgatható képeslapok. Az „Amerikai Valentinek Anyja” végül apja betegsége miatt adta el az akkoriban már évi 100 000 dollárt forgalmazó cégét, ami a Valentin-napi kártyák mellett karácsonyi, húsvéti és egyéb üdvözlőlapokat is szállított az ország minden pontjára.
Ezeket a patinás, kézzel készült, rajzolt, vágott vagy egyesével nyomott papírkártyákat szép lassan felváltották – és jelentőségüket egyúttal be is darálták – a modern nyomdaipari gépek, így a képeslapok aranykorának befellegzett. Ma már inkább dívik a virág és a csoki (ennek is van ám egy jó története, de erről majd máskor), mintsem egy digitálisan nyomott papírlap, illetve sok esetben szempont a meglepetés környezetre gyakorolt hatása is – de nosztalgiának és történelmi érdekességnek mindenképpen izgalmas, hogyan vált egy időre a papírcsipke a szerelem metaforájává.